Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

83 szakad a szived. Ha búsúlsz, akkor meg olyan boldogtalannak látlak, hogy én sem kívánok élni. Soha meg nem fejthető találós mese vagy. Perczekre, órákra, Istennő lehetsz; de igazi ter= mészeted a démoné, a ki akkor fojt meg, a mi= kor üdvezít. Flóra sóhajtott és kaczérul intett igent. Neki az utóbbi hasonlat jobban tetszett, mint az, hogy Istennő lehetne. — Látom a vadrózsás dombokat, — mormolta Szokondi ihletett arczczal; — hallom, a mint szent Orbán kápolnájában harangozzák az Ave Máriát. És érzem, a mikor a „szerelmes" asz« szony, a Lápos völgy Paradicsomában ilyeneket gondol: „a bérezek itt körülöttem mint szerelem nélkül való jegyesek tekintenek rám". Akkor mondja ezt, a mikor el kellene halni a szónak az ajakán az üdvezitő szívdobogástól; a mikor mindenben, még a napsugár szárnyán tánezoló porszemben is az örök szerelem valamely édes igézetét kellene megtalálnia; a mikor csak asszonynak, csak szerelmes, boldog, simuló fele« ségnek szabadna lennie . . . — Gábris . . . édes Gábris! — sóhajtott a leány mámorosan. — Ó, ha nekem volnának olyan nagy gondo« lataim! — mondta a fiú, önmagához beszélve. — Az érzésem megvan hozzá bőven, mélyen . . . — Milyen gondolatok ? hisz' te költő vagy, nagy költő, — suttogta Flóra és megsimogatta a fiú lázas fejét. Szokondi gúnyosan mosolygott. 5*