Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

80 tói épp oly kevéssé ismerhetett volna meg, a mint hogy Szokondin kívül nem is akadt más a társulat tagjai közt, a ki mélyebb, értékesebb tanításokban is részesíthette volna. — Nem meglesni akartalak én, Flóra, csak néztelek, csudáltalak és gyönyörködtem benned. Nem tudok szabadulni egy rögeszmétól, a mely most, hogy így merengve láttalak, még jobban a hatalmába kerített, mint eddig. A leány kérdó'leg nézett rá. Rendkívül érdekes arcza volt. Már elvesztette azt az élénk pirosságot, a mely még egy évvel ezeló'tt olyanná tette, mint a rózsa. Most inkább halványnak tetszett; csak a szája volt élénk piros, a hom= loka ellenben hófehér. Ez a homlok a szentet sejttette; de a titkos tűzben égó' szem már a föld leányának a szeme volt. — Jártam valahol egyszer, a hol nagyon sok vadrózsa nyílott, — kezdte Szokondi. — Ott bolyongtam az erdó'di vár körül, a mely régóta nem az már, a mi volt. A Drágffyak hajdani otthona rommá vált; az ódon falakat porlasztják az évek, az ablakok olyanok, mintha a néma vár világtalan szemüregei volnának. Tudod, kilakott ott valaha ? A leány csak nézett, kérdve, csudálkozva. — A virágok virága, — folytatta hévvel a fiú, — Szendrei Julia, a nó'i lélek legtitkosabb titka, a Petó'fi Sándor menyasszonya. A szelid, hangúlatos tájék felhó'iben az o bűvös tekinteté» tői nó'tt meg a förgeteg! ... A Homoród patakja locsog keresztül azon a lapályon. Ott százados