Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

75 — Ezt még otthon tanúltam Szatmárban. Ha elmégy Gencsre, téged is megtanítnak! Kujtor dühösen ugrott fel, de a többiek le« fogták. — Csak nem veszed komolyan ? Tréfa volt, no. Végre Kujtor is elhitte s megbékült. Mikor a buba meghallotta az esetet, tapsolt. Aztán meg» szorította a Szokondi kezét s odaadta neki azt a bokrétát, a mit az imént Kujtortól kapott. Mióta a szegény fiú élt, ilyen boldog még soha sem volt. A mi gyönyörű szerelmi valló» mást valaha olvasott, vagy színpadon hallott, az mind a nyelvére tolult, de nem tudott ki» mondani egyetlen egy szót sem. Már megint eró't vett rajta a lámpaláz, a mitó'l soha sem tudott szabadúlni, valahányszor élete valamely döntó' pillanatához, fordulópontjához érkezett. Szívdobogva sietett el a kis leány melló'l s fölkereste a ténsasszonyt. Annak borúit a nyakába túláradó boldogságában. A ténsasszony elérzékenyülten ölelte vissza és a bokrétát kivette a kezébó'l. — Köszönöm, édes fiam, — mondta, — de honnan tudod? mondjad! Szokondi kérdőjellé változott. — Honnan tudod, hogy ma családi ünnepünk van ? Házasságunk évfordulója . . . — Igen, igen, — hebegte a fiú, — az Isten éltesse, kedves ténsasszony. Az igazgató jött. A ténsasszony mosolyogva nyújtotta oda neki a virágot. Most kaptam és én neked adom.