Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

65 — Hát kié volt az a pénz ? — firtatta a dolgot a „hős", nagy szemforgatással. — Tulajdonképpen a magamé volt biz' az. — Akkor hát mit fecsegsz? — Hja, úgy volt az lelkem, hogy az adósságom kifizetésére adta az édes apám. Azt mondta : nézd fiam, ez az utolsó pénz, a mivel a jó útra visszatérítelek. Többet, a míg én élek, hazulról nem kaphatsz. Csinálj rendet s jó'jj haza gazdának. Itt még ember lehetsz. — A sok ökör közt, — jegyezte meg Csuja, s élesen kaczagott ötletéhez. — Én aztán megírtam édes apámnak, hogy még most az egyszer bocsásson meg, a miért a szavát nem fogadom. Ha Bütykös uram feltalálja keresni, ki ne dobja, mert jó ember az öreg; o segített ki mindig az anyagi bajokból. Ezt a kis pénzecskét pedig hadd vigyem el útravalónak, mert én most már csak úgy kerülök haza, mint nagy művész, vagy sehogy. — Akkor csak búcsúzzál ecsém, búcsúzzál az otthontól, — vágott közbe Ránki, az ő ismeretes kíméletlenségével. Fájdalmas húrt pengetett: de mentette az, hogy alapjában véve sok igaza volt. Szokondi Gábrisnak nem adott a jó Isten szinész-tehetséget. Kisült ez az első kísérletnél. Valami inasszerepben kellett először megpróbálkoznia s a mikor a jelenése következett, inába szállt a bátorsága. A rendező' az utolsó pillanatban lódított rajta egyet, hogy no, mozdúljon már. Szokondi attól neki iramodott, a színpad közepén megállt, Bátáony : Vióóahany, 5