Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

58 nem kis riadalmat okozván köztök, a mint a pad alatt a jobb helyet kereste. — Megbolondúlt kend ? — ordított Pákozdy. — Mit csinál? — Látja kend, — felelt Csuja, a helyzethez képest elég nyugalommal. — Utazni készülök. Az igazgató kaczagott. — Hagyjátok, fiúk, ha kibírja, miattunk el lehet ott, a hol van. — Hej, igazgató! — kiabált odakint a „hós", — azt a gazember Csuját dobjátok ki onnan. Hol a másik szekér, a mit ígértél ? — Majd itt lesz mindjárt; már itt is kellene lenni. Rendelve van! Kocsis, indúlhatunk! Ránki olyat ugrott, mint a zergebak. — Megálljatok! Legalább a kocsis mellé hadd ülök. Tyűh azt a vad komédiás mivoltodat, ki vagy te odafent? Nem adsz mindjárt helyet nekem is ?! . . . Ez a förmedvény egy szerény alaknak szólt, a ki már régóta csöndesen, szótlanul ázott a kocsis mellett. Bizonyosan tudta, hogy neki ugyan semmi czímen sincs a kocsi belsejéhez jussa, tehát megelégedett azzal, ha legalább olyan úr lehet, mint a kocsis. — Én vagyok az a bizonyos Szokondi, — fe= lelte a vékonydongájú legény, oly hangon, a miben nem kis önérzet volt. — Ha gondolod, hogy ide férsz, gyere; szorítok egy kis helyet. — Hm! az a „bizonyos Szokondi" vagy? mormogta a tenorista fogcsikorgatva. — Hamar szárnyat bontogatsz ecsém; — folytatta. De