Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

37 vármegye kopóival, akkor megszólaltatták ők is a puskájokat. Másfajta vér nem szennyezte a Borsa Józsi kezét. Ezt pedig úgy nézte, mint becsületes harczot, a hol az ellenség egymást jogosan pusztítja. A tanyák és falvak lakossága közé elszivárgóit a jószívű betyár híre, s nem volt, a ki meg» tagadta volna tőle a segítséget. A kishalmi biró titokban még biztatta is a falu népét: csak adni kell annak a szegénylegénynek, a mire szüksége van ; nem rossz ember az, csak a szerelem bolondította meg. A mint a két bús betyár is kint volt a mezőségen, megszólalt Borsa Józsi. — Itt volnánk, fiúk. Kihoztalak benneteket az ördögkútjától, a hova mi hárman most már soha se megyünk vissza. Ugy=e, Fütykös? A kis zömök betyár hetykén rántott egyet a vállán. — Én biz' vissza is mennék; jó tanyánk volt ott nekünk; nincs az a pandúr a világon, a ki oda utánunk tudott volna jönni. De hát te azt mondod Józsi, hogy vége a bandának, nem tart velünk senki sem ezentúl. Hogy is tartana, a mikor egyebet, mint élelmet, még sarczolni sem engedsz ? De azért lövesse magát az ember éretted koldússá, holttá! Bagamér megmondhatja. A hosszú, szótlan betyárnak be volt kötve a balkeze. Nehezen mozgatta. — Meglőttek no, oszt' megvan ; ez már együtt jár a mi életünkkel. Csak az kár, hogy ilyen rosszúl találtak. Már énnekem a halál is mindegy lett volna, — tette hozzá búsan.