Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

124 igaz ; hiszen az imént beszélt velem. Azt mondta rá : ugyan ne bomoljon kelmed. Komor megcsóválta a fejét. — Hát nem félted? hát nem aggódol ? nem sírsz? Pedig jajgatnod kellene; a szeretó'd volt, tudom. — Ne beszéljen kend ilyeneket, — háborgott az asszony, — még megveri az Isten. — Jó, jó; hanem akárhogy van, mi itt már tovább sehogysem maradhatunk. Mondom neked, hogy az erdészre rálőttem. Kétszer is. Először nem találtam ; épen megmozdult egy kavics a talpam alatt, a mikor a puskámat elsütöttem. De a második golyóm bevágott pontosan. Össze is esett rá; hanem mégsem maradt helyben, tette hozzá dünnyögve, fejcsóválva. Az asszony nem felelt. Halkan motyogott valamit. Talán imádkozott. Komor rászólt: — Ne hányd most magadra a keresztet. Nem annak van ideje. Ide figyelj, mert tudnod kell, hogy vagyunk. Nekem itt mindenki ellenségem, el akarnak marni. Földönfutóvá tesznek. Maga az úr is csak elfordúl, hogyha lát. Nincs másképen, sejtenek valamit a rézsziklai szarvasbikáról . . . (Ohó, gondoltam magamban, ez már érdekes ; — tudniillik a rézsziklai bika volt az egész terület dísze; egy remek húszas; majdnem fekete sörényű; olyan mint a bölény. És ezt a remek állatot lőtték le egy hónappal ezelőtt a „vadorzók". A Komor jelentése akkoriban legalább így szólott.) A vadőr hangja halkabbra vált: — Gerő Anti