Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

113 tatta bezárt szájában. Igazán azt kezdtem hinni, hogy tán bolond, vagy ha nem is, de nem sokára az lesz. Kitör rajta az eszelősség s még valami bajt csinál, a mit nem lehet helyrehozni. Ha Orzsit nem sajnáltam volna, kiadtam volna az útját, akárhogy is; de a volt cselédem miatt tűrtem, reménykedtem, vártam. Mindössze egyszer vettem elő, de akkor istenigazában. Megmostam a fejét. Megmondtam neki, hogy ha még egy mulasztáson érem, rögtön áthelyezem a Laposkőre. Az egy sivár, kopár, unalmas szikla, a hova a legügyefogyottabb legények kerülnek. Szégyen arra, a ki csak oda jó. Mert vadőrnek való dolog ott semmi sincsen. Néhány ölfa az egész, a mire vigyázni kell. Úgy is hívják az ott levőt: „fabakter". Látni kellett volna, milyen arczot vágott. Igazi rablógyilkos kifejezése volt. De én már megszoktam, nem törődtem vele. Éppen parancsot kaptam, hogy mielőbb küldjek a kastélyba egy szép vaddisznót; kiadtam neki a rendeletet, hogy rögtön szedje össze a kopókat, megyünk le a sárgapatakhoz, a hol az iszapos dágványokban szeretnek hűsölni az „erdeiek". Egy kis szerencsével mienk lehet a disznó estére. Meleg nap volt s fojtó dohosság szállott fel a nyirkos völgyből, a hol a kutyákat eleresztettük. Akkor is jó kopóim voltak ; — köztök a híres Bomba, a melyiknek, mihelyt disznót érzett, úgy meredt a szőre, mint a sörte. Akkora volt; mint egy szelindek, s még a tarkázata is elárúlta, hogy szoros atyafiságban van a nagy Bázúony: Vióazliang. 8