Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

Iii — Nem csudálom. Különös ember volt, igazán különös. Pedig vadőrnek az Isten se teremtett különbet. Bolondúlt az erdőért, kint lakott benne télen-nyáron ; ösmerte a vadat és soha se láttam fáradtnak, bágyadtnak. Komornak hívták, és ez a név ugyancsak rá illett. Vígnak, mosolygónak soha sem tapasztaltuk. De hadd mondom csak sorban. Megvallom, ez a Komor volt akkoriban az én jobb kezem. Még Gerő Antinál is többre néztem. Edzettebbnek, elszántabbnak hittem mindnyájuknál. Nekünk családunk volt; Ő egymagában élt, mint a rideg vadkan. Mi mégis csak haza vágytunk este; neki mindegy volt: kint bolyong-e egész éjjel, mint a kóborló farkas, vagy eljut-e hallgatag kunyhójához. Itt lakott ni, ebben a kunyhóban. Ez esik legmesszebb az erdészlakástól, a hol a magam kis fészke van. Váltig biztattam, hogy kerítsen már asszonyt. Kell, hogy gondozója legyen az embernek. Mintha kerülte volna a fehérnépet. Egyet ösmertem csak, a kivel szívesen állott szóba. Az az egy az én feleségem cselédje volt. Derék, jóképű leány; okos beszédű, olyan szomorúfajta. No, ha ezek ketten összekerülnek, egy hét is eltelik, a míg egyik a másikat egyszer megszólítja. Nem nagy baj az. Legalább ritkán nyelvelnek, feleselnek, patvarkodnak; csend lesz körülöttök a csendes erdőben. Itt ugyan valami tűzről pattant, társaságot szerető menyecske úgy sem állana ki.