Bársony István: Víg világ, Mulattató történetek, kalandok, adomák a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából / illusztrálta Garai Ákos és Neogrády Antal. Budapest, Athenaeum, [1897]. / Sz.Zs. 1404
25. A tanúságtétel
144 — ff BÁRSONY ISTVÁN ff — pedig. Hanem a csárdás jobban őszbe csavarodott már. Csak úgy diinynyögve fogadta a köszöntést. Mindöszsze az istent lehetett kihallani; azt se tudhattuk, nem káromkodik-é. — Julcsi hej! — (Ezt a csárdás kiáltotta.) Formás aszszonyszemély röppent ki a házból. Leánya lehetett volna a csárdásnak. — Hát osztán? kérdezte neheztelő hangon, nem is igen ügyelve ránk. — Vendég van! — Sz' látom! A kelmed gondja! Valami házi perpatvar lehetett köztök, mielőtt megjöttünk. Nem akartam még jobban elmérgesíteni, közbeszóltam: Beteg az egyik lovunk, Péter bácsi. Nem szállunk itt meg, még egy italra se igen van időnk; hanem arról van szó, hogy jó pénzért fuvart adna kelmed Bukóig. A csárdás meggondoltan állt fel; kiverte, azután kifújta a pipáját, csak akkor felelt, vagy inkább kérdezett: — Bukóig? Ketten is mondtuk Gyikaival: »addig.« Az aszszonyszemély ott állt az ajtóban szótlanúl, s nézte az urát. Az is rápislantott vagy kétszer s megint leült. — Nincs fuvar, — mondta. Megveszett kend? — sipított a menyecske s csípőjére kapta a két kezét. Egy álló hete semmit se keresett kend, ott pusztul el vérbe' mind a két lova, még jártatni se viszi. Örüljön kend az isten jóságának, hogy egy kis kereset kínálkozik. — Ühüm, — bólintott Péter s megrázta a vállát. Hát jól van, te mondád. Én megyek. (Azzal újra felpattant a helyéről.) — Hova a nyilába menne kend? Péter nem neki felelt, hanem nekünk. Más az én lovamat meg ne rontsa. Isten neki Tivadar, fogj ki, erigy haza; én majd elviszem az urat a gazdád kocsijával. Gyikai kapott az alkalmon. — Van kendnek esze, Péter bácsi! Egy kicsit csend vala. Csak a csárda nagy kerek szalmakoszorúczégérének a zizegése hallatszott, a mint a rúdon rázta-fújta a szél.
