Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Különös alakok

100 Valamikor pacsirta feszhelt itt. Aklcoí még zöld volt minden s hullámos vetést ringatott a szellő. Most pedig szinte ropog a lépés alatt a kenyíértermő róna, mintha üvegburkolat boritaná. A fagyos hó az, ami csikorogva süpped he, omlik össze Csak a hó ilyen fagyos, a levegő nem valami hideg. Fent a magasban vándortelhök úsznak. Szürke a köpönyegük, álmos az arczuk. Nincs bennök se villám, se menydörgés. A mezőségen gazt se igen látni. A magas hó elfödte az alacsony gyomot, a mélyen kaszált tarlót. A nyurga bogáncs emelkedik ki még leggyakrabban. Annak a környékén szemét van a havon, ahogy a tarka tengeliczek kipörgetik tokjából' a magot. Alig is jár itt most egyéb, mint tengelicz, meg zsezse. Csapatosan kóborol mindakettö. Amaz éles, dallamos szóval ezippant, ugy hivja be a társát. Emez gügyögve sürög-forog s folyvást rettegi a törpe sólymot, amely gyakran kísérgeti a nagy zsezse csapatot s ki-kiveszi belőle a dézsmát. Szél ugyan nem fuj, de azért van valamicske lengedezése a levegőnek. Nem elég arra, hogy megbolygassa a pusztát; de ha Szemközt fordulunk neki, mégis érezzük, hogyan csókolgat hideg, csipős ajakával. Jó kis téli idő. Nem kellemetlen. Ha már erre is van szükség, akkor még igy a legjobb. A pusztai nyúl megbúvik, igy gunnyaszt. Ezen a nagy sivatagon nincs más vad. Szárnyas vad éppen nincs. A vadludat mind elkergette a nagy havazás; a befagyott apró tavakon