Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

A nagy tizennyolczas

u közeledik. Nem is jelzi jöttét Hatalmas hangos válaszával, ami harczi riadó is, nemcsak szerelmi vallomás. fA zöld vadászt most már a vadászláz borzongatja. Reszket és didereg, pedig nem érzi most a szeptemberi este hűvösséget. Gubaczi el van ragadtatva saját magától s mialatt még egyet bődül, int a zöld vadásznak, hogy most csöndesen, nagyon csöndesen bújjék előbbre, tartsa készen a puskáját s próbálja a remek állatot czélba venni, A zöld vadász fogvaczogva mozdul, ilyen reszketősen még az elefántot is elhibázná. Kidugja lassan a puskája csövét a szikla mellől s maga is utána fordul, fokról-fokra. Gubaczi látja, mint válik sóbálványnyá az ember. Hogyan mereszti a szemét! De vájjon mért nem lő? Végképen megbénul ! A nagybajuszu vadőr ki nem birja tovább; megragadja a maga puskáját s ő is előre kúszik. Kipislog aztán a sziklafal mögül. íme, ott áll ö! — a peresztegi kántor, a vörös Kerezsi, akire régen gyanú van már, hogy be-betör a tilosba. Gubaczi előtt tisztán áll a helyzet. A kántort az ö bőgése csalta ide. A tizennyolczas kitudja hol van azóta. Azt biztosan ez a kötélreyaló riasztotta el. A következő perczben kiugrott a vadőr a szikla mögül. Megállj! ordította emberevő dühvel. A kántor azt liittc, bibliai csudatótel tör-