Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

A nagy tizennyolczas

sokféle örömeit s a közönséges fogoly- és nyúlvadászatokon kiviil egyelőre másban nem igen volt része. De valamelyik agancskiállitáson úgy megszállta a vágy, liogy eféle trófeákkal ékesitse fel a lakását, liog.y — hirtelen átalakulással — hallani sem akart már másról, mint szarvasról. Természetes. Hisz a szarvas csakugyan királyi vad, legalább a mi viszonyaink közt. Afrika rengetegeiben bizonyára kevésbé dobogtatná meg a szivünket, mint itthon. Ott, ahol az állatvilág leghatalmasabb! ai laknak, a szarvas elveszti fölényét. De a mi erdeinkben mégis csak az agancsos úr az úr. Utána járni, belopni, nagy fáradsággal elejteni: magasfoku vadászélvezet-számba megy, ámbár — mi tűrés-tagadás — tudunk vadászokat, akik egy jó mórsneífezést a lápok ingoványos vidékén eléje tesznek minden másnak. A völgy, ahol a két ember haladt, nemsokára emelkedett, s egyszer csak a zömök úr azt vette észre, hogy vezetője, a vadőr, vailóságos kőlépcsőn megy előtte felfelé, egy ugyancsak meredek szikla oldalán. A zöld vadász melle szinte sipolt. Szakadt az izzadság a szegény emberről. Zúgott a füle a nagy erőlködéstől. Kénytelen volt pisszegni, hogy lassabb menésre fogja Gubaczit, akin éppen nem látszott, hogy terhére esnék cz a séta, a felhők irányában. A nagy férfiú megállott s megvárta társát. •— Mindjárt túl leszünk már a nehezén, dörmögte oly hangon, amely hasonlított a,