Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

19 gig a patakon, abban az irányban, ahol a lelőtt varjaknak kellett lenniök. De minél közelebb jutott a nagy fákhoz, amelyek a vágás szélén voltak, annál inkább inába szállott a bátorsága. Végre megállott s vissszafordult. Vörös jó távolságban kullogott utána. — 'Azt hiszem, bátya, legjobban tennők, ha megvárnék, amig Menydörgő valahol máshol lő. Akkor tudhatjuk, hogy már elment innen. — Hm! hát az orrod mire való, híres! rAz erdészt egy félórányira is érezned kellene. — Meg is érzem máskor, de most tele vagyok a puskapor szagával. Addig tanakodtak, hogy egyszer csak nagy moszatolást, zörgést hallottak magok mögött. Hvónban rá erős, csengő, rettentő csaholás hangzott fel. A két róka megismerte a Rikkancs hangját. Rikkancs az erdész kopó ja volt. A legkellemetlenebb lármás dög széles e világon. Ha nyomot talált, azon végighajszolta az erdőit s csaholt hozzá torkaszakadtából. A Mátyásmadarak károgva követték, szidták, hogy mit veri föl a berek nyugodalmát. A rigók ijedten csacsogva rebbentek föl a magasabb ágakra. A kitanult rókák minél hamarább bebújtak földalatt levő rejtett otthonukba, mert tudták, bogv Rikkancs elől nincsen menekülés, addig hajtja az eléje került vadat, amig puska elé nem fut. Olyan volt a hangja, mint a halálharang. Végigcsendül az erdőn, visszhangzik tőle völgy e domb. Az őz megriadt hallatára s elrobogott a Harmadik völgykatlanig, mindaddig, amig a da-