Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Pusztai kóborlás

7 csos csapáson a fanya iranyaßä, akkor szolalti meg a sunyi kölyök: „Ekkis dohány ír vótam Cserepes 'Antiéírnál, de csak ippen, hogy elmentem, hát nemi kiszaladt mán ide, csigázni, az a kutya disztó ? I" Egy árva szót sem szólott a gazda. Tudta, hogy a némasággal jobban ijeszti a kölyket, mintha mindjárt elintézi vele a lovagias ügyet. Csak hadd szepegjen magában, hadd féljen; hadd lesse, hogy mi lesz ebből — otthon. A legény elkotródott s kurrogva vonult a konda után. A gazda ellenben a pásztortűznél maradt s nagy. vesződségben volt, hogy lassan eloltogassa. Most már nem volt rá szükség, hogy előkerült a legény. így pedig, égve, nem hagyhatta, mert szellő támadt s szelet ígért. Ha a tüzes perje belekapna a száraz nádba, abból nem jó világ lenne. Még kisütnék, hogy szándékos gonoszság volt a dologban, fel akarták: gyújtani a rétet. Bizonyosan azok, akik karagusznak, mert a tavalyi nádtermést nem nekik adta el a község. Ezt magyarázgatta az öreg s hozzátette: — Most oszt még itt a sok száraz nád; egyebnek se jó, csak róka-tanvának. — Aztán sok a róka ? kérdeztem a boszus öreget. — Sok-e? Annyi, hogy majd megesz bennünket. A tanyám udvaráról is féltuczatot lőhet az űr, lesből. — Ejnye, no már azt szeretném megpróbálni. Menjünk oda, bácsi. — Elmehetünk. A múltkor is láttam