Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

19 pertum szerint egy teljes lietig volt Szelíd munkaképtelen. Vörös úr elképedt. Hatalmas vén róka volt s ámbár a foga kezdett már rozsdásodni, kopni: még jól birta az inát. — Ejnye te szemtelen ! ide gyere hát, — ümmögte. — Majd megtanítalak ! . . .- S mindjárt gyürközni kezdett. — Kono, öregem, 'iszen csak tréfáltam, — békítette Vöröst a megszeppent Hegyesorr. — Kern gondolnád , hogy inkább talán együtt vadásznánk ? Többre mennénk. Tudok egy süldőcskét a vágás bokrai között; láttam az este, hol moszatolt, de olyan bolondul megeredt az eső, hogy' abban hagytam a vadászatot. Te neked öreg, hires, jó orrod van, kiszimatolhatnád. Vörös urat kibékítette ez a dicséret. Szerénykedve dünnyögte: — no, ami azt illeti, nem volnánk éppen a legutolsók . . . Hegyesorr elfordult kissé, bogv Vörös észre ne vegye mosolygását. — Vén tökfilkó, — gondolta, de persze nem mondta, — ugyan mi a te orrod az enyémhez képest. * Csakugyan együtt indultak el. Az erdő fölött párázat terült el s nehéz szárnyon vonszolta magát arrább a ködgomoly. Milyen hús bolyongás ez, eltévedve a hajlatos völgyek közt s kinosan próbálkozva a dombtető felé, ahonnan ínég lehetne tán egyet lendülni, egy szép légi utat tenni. A fehér ködalakok fáradtan n vu jtóznak • egymás felé; bágyadt í er jeligéssel simulnak össze:- olvadnak egybe s ugy