Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

A nagy gavallér

70 Bársony István a túzokok tartózkodnak. Akkor eloszlunk egymástól legalább is százötven lépésnyire s nagy óvatossággal átmegyünk a magas tengerin, neki egyenesen a túzokoknak. A többi a jó isten dolga. Neró, a szegény jó fekete vizsla, az engedelmesség e mintaképe, az első intésre mögém húzódott s attól fogva folyvást a nyomomban lépkedett. Elértünk a pásztordombra, onnan nézve megint ugy tetszett, mintha a túzokok éppen a tábla szélénél gunnyasztanának. Szétoszlottunk s megkezdtük az előnyomulást. Aki ebből az őserdőből előbb talál kiérni, az a tábla szélén meglapulva várja, amig a többi is kiér. Lőni egyelőre semmire sem szabad. Jó meleg őszi nap volt s alig lengett valamicske szellő. De a kövér, széles tengerileveleket az a sóhajtás is megmozgatta. Folyvást susogott a remegő, száradásnak indult növényzet. Egy fürj repült fel a lábam elől, akkora volt, mint egy villás fogoly. Alig bírt repülni. Tizenöt lépést sem tett, megint leszállt. Ötven lépéssel egy falka fogoly rebbent fel s nagy csirregéssel vonult beljebb. Máskor ugyancsak utanok eredtünk volna Néróval. Most rájok sem néztünk. Egy csettegő poszáta nyugtalankodott körülöttem ; folyvást elibém röpült ; majd megint tovább libbent, mintha utmutatom akart volna lenni. A tengeri közt néhol nagy töklevelek látszottak, azok közt egy-egy remeit tökvirág sárgállott; a tökvirág körül mézporral megrakott méhek dongtak. Mindez nagyon egyszerű, nagyon megszokott, de mégis nagyon kedves volt, kivált eltelve azzal az izgalommal, hogy a „nagy gavallér" most aligha kikerüli a sorsát. Jó sokáig tartottj a mig átjutottam a táblán. A mikor már ki lehetett látni a tengeri kö-