Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Amíg lápok voltak

77 botlott; nagyokat lódult, s egyszerre mintha visszarettent volna : szinte megállott a levegőben ; és aztán megint tovább vitte valami öntudatlan erő ; a szárnya ösztöne, ami arrább-arrább lökte ; de az mind olyan ingadozó, bizonytalan igyekvés volt, mintha folyvást attól félne, hogy : »no, most kifogytam a szuszból, most leesem !« S hogy jó helyre essék, ha már esik: azt is folyvást kereste, kinézni próbálta ; a nyakát csavargatta, butácska fejét szinte nehezelte, alig bírta ; le-letekintgélt a nád közé, a vízre, a sásba, a zsombikra ; és végül, mint a fáradt gyerek, akinek elég volt a futkosás, valósággal beleroskadt a tóba. Akkoriban még az évszakok járása is más volt. Gyakran már március közepén nyílott a barackvirág. Hóra hó. Ami felülről esett, az elolvadt; de ami a fán termett, az pihésen hullott alá s megint csak visszaadta a földnek a tél eltűnt díszét. Június végén, Péter-Pálkor, javában arattak országszerte. És a lápokra, legkésőbben július közepén, állandóan kijártak már a vadászok vadrucahúzásra. A vadruca öregje ilyenkor lohos és evezőtollait vesztve gubbaszt a nádasok sűrűjében. De a fiatalja annál elevenebb. Merészen és vígan gyakorolja a röpülés tornáját. Ilyenkor persze legkönnyebb is lőni a még tapasztalatlan, gyanútlan fiókrucát, amely azzal ad magáról érettségi bizonyítványt, hogy röpül, tehát már méltó egy lövet puskaporra. Mert hát a vizi vad lassan fejlődik ennyire, nem úgy, mint a tyúkféle vadszárnyas, amely rég röpül, amikor még nem arra való, hogy lelődözzük. A vadruca csaknem teljesen anyányi, ha az evezőtolla kinő, s ilyenkor, a júliusi nyárnak meleg estéin, vígan röpköd is ott, ahol arra való a terület és jó helyváltozást kínál a vizi vadnak. Vérszomjas szúnyogok milliárdja rajzott a lápok vidékén, s a rétek nedves párát terjesztő boglyáihoz húzódva leste a vadász a szerencséjét. Sem különös készség, sem nagy gyakorlat nem kellett ahhoz, mindössze egy kis tűrni tudás, hogy ne éppen akkor csapkodja pofon magamagát egypár tucat szipolyos szúnyog miatt, amikor a ruca, a magasban, feléje tartott. Egyébiránt minden a véletlen szerencse dolga a húzáson, azon az egyen kívül, hogy a jó helyet (ahol tudniillik rendesen jó húzás van) mégis csak tudni kell. Ott aztán megáll az ember egy réti boglya mellett és eltűnődik a hangulatos tájékon, amely felséges színekkel tündöklik előtte. Még nappal van, ámbár az est közéig ; még ragyog az ég és az alkonyat enyhe fényessége aranyesőt hullat a nádas hajlongó zöldjére. Ezen a nagy, messzeségbe vesző néma területen a bőséges nedvesség kövérre hizlal minden szál füvet, s a hervadásnak még nyoma sincsen itt, amikor a learatott táblák fakósárga tarlóján bágyadtan csillan a leáldozó nap. A nád susog és halk beszéde most mintha titkos ébresztője volna a vad madárnak, amely az árnyas vizén pihent eddigelé. Mozdulnak a gémek és lomha vergődéssel emelkednek a magasba, ahol kémszemlés utaikat járják s valahol ismét még lomhábban ereszkednek le a sekélyesbe. És indul a vadrucafajta is, egyenkint vagy párosan, avagy kis csapatokban, ahogy a titkos kis tóságról éppen egyszerre talált fölriadni A nagy csapatok később