Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Nagykorúsítás

70 díszpéldányaikat, amelyeket kikerülni is nehéz helyenkint, úgy ellepik a földet. Képzelni lehet, milyen terített asztal az erdő ilyenkor a vaddisznónak, amely nem is várja eső után a sötét estét, hanem aránylag korán mozdul és siet, hogy betakarítsa feneketlen gyomrába a nagyszerű csigatermést, amit ugyan máskor is kitúr magának, de ilyenkor minden fáradság nélkül juthat hozzá. Ez pedig ér valamit, kivált a malacos kocának, amely után egy sereg éhes, és még a szopás gyönyöreit élvező malac kocog. Hanem amikor a júliusi nyár kifejleszti a zabtáblák zizegő bugáit és a zabszemek megtelnek édeses, tejes maggal: akkor a vén disznó elsősorban saját magára gondol és kiljebb költözik a járhatatlan bozót területeiről. Hogyan érzi meg, miből tudja, hogy odakint már megnőtt a burgonya gumója, és maholnap érik a zab : az az ő titka ; — de egyszerre csak ott látja a gazda reggel kétségbevonhatatlan és sokszor szomorú tanúságtételt arról, hogy a »feketék« megjöttek. A zabtábla össze van tiporva, és a tisztességtelen dézsmálás nyomai ugyancsak árúlkodnak. Mintha részeg kaszások vadúl suhogtatták volna a kaszájokat össze-vissza ; olyan a tábla némely része. A disznó ott falkástul járt; egymással marakodott. Kergették egymást; sőt, kibékülvén, bele is hencseregtek az idegen vagyonba. A tábla szélén, a poros úton, ott van a »csapa«, a kétségbevonhatatlan bizonyíték arról, hogy miféle rablónépség járt e tájt az éjszaka. Egynémelyik ilyen disznónyom akkora, mint a féléves borjúé. Azt a remete-kanok valamely díszpéldánya lépte. Az ilyen vének rendszerint magányos, komoréletű aggok. Tanyájok valahol az erdei völgyek szakadékaiban van ; a halkan mormoló patak omlásos, durván csipkézett partján szeretnek hűsölni. A járhatatlan bozót közt teknőt túr magának a bozontos őslény s abba fekszik. Ott pihen naphosszat, órákig sem mozdúl; olyan, mintha mimikrit játszanék a környezetével, ahol barna sziklatömbök és kidőlt fekete fatörzsek váltogatják egymást. A vadkan, az ő mozdulatlan tömegével, ehhez is, ahhoz is hasonlít. Égett fatörzsnek látszik, amit évtizedek óta őröl az idő ; ebben a munkájában segít az időnek a vihar, a menykőcsapás, a betűző szú. Zabérés előtt még ez a komor remete is hűtelenné válik az erdőhöz. A tejes zab kedvelt csemegéje. Ha eszébe jut, összefut a nyála a nagy kívánságtól. Nem kell neki a gomba, se a csiga. Alig várja az estét, amikor vonulhat a földekre, a csöndes mezőkre, ahonnan elhúzódott akkorra az amúgy is gyér mozgás. — A puszta ilyenkor válik igazivá. Néma a mezőség, csak a tücsök cirpel rajta, s egy-egy pitty-palatty ver. Egyik se ijeszti el a garázda tolvajokat. A szél halkan zizegteti a hajladozó vetést, amelybe a »feketék« a sötét estével bevonulnak. * * * — Abból a sűrűségből jönnek a disznók este ; itt tessen megmaradni 1 . . . — A vezetőm halk, elfojtott szóval beszélt. Odamutatott abba a bizonyos irányba.