Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
Északi szél
67 Fuj az északi szél és szaggatott jajongása mintha ember melléből hördülne ki. Ez az egyetlen hang hallik fent és alant. Az akácbokrok egymáshoz hajolnak és riadozva sírják a szél dalát. A pusztán egy nagy tengeritábla terül, mint törpe sivár erdő ; — azon is látszik a kétségbeesett erőlködés, nehogy porig alázza a nekivadult szél. A fonnyadt tengeri levelek foszlányosan libegnek délnek, mint tépett zászlórongyok. Minden mozog. A bágyadt rét folytonosan változtatja színét ebben a nagy mozgásban, amikor a szélroham még a sarjufüvön is hullámot rezget végig. De a fű is, a tengeri is, az akácbokor is csak helyhezkötötten mozog, tehát rab valamennyi. Most látni igazán, amikor a szél elől rohanvást rohanna mindegyik, de hiába: a szabadság még annyira sem övék, mint a szélgörgette ördögszekéré, amely fittyet hány a viharnak s szalad előtte a világ végéig. Emitt is száguld egy, neki a mezőnek, s minél jobban csapkodja a szél, annál vígabban gördül-pattog. Amint a rögös szántást eléri, egyszerre szárnya nő; egyik hantról a másikra röpül. Attól a jajgató hangtól menekül tán, amely mindenütt szól a pusztán. Fuj az északi szél és felkapdossa a rónaság porát; elkezdi forgatni, oszloppá sodrítja, kinyújtja, felemeli, táncra pördül vele ; — a határárokról széles tölcsérnek látszik a forgatag, amelynek milliárd porszeme sárgásán fénylik a ráhulló sugártól. A tölcsér szája körül tűzhányó játékával sistereg a szétröpülő por ; s amikor a a forgószél kifárad : elereszt egyszerre mindent, amit felmarkolt és magával ragadott. A por-torony nyomban összeomlik s a magasban csak a szél szárnyára kelt giz-gaz utazik még egy darabig gyámoltalanul. Nézem a porfelhős eget, s amint a szél tisztára fújja a magas régiókat: megkap valami látványosság, amit a csöndes alkonyat így sosem mutat. Tele van az égbolt apró fekete kereszttel, amelynek a közepén fehér folt csillog-fénylik; a kis keresztek pedig úgy süvítenek át fölöttem százával, mint a hulló csillag. Roppant magasan vannak mindannyian; úgy látom, mintha belefúródnék némelyik az egymást kergető felhőkbe. Azt hinném, a szél hozta a sok furcsa kis keresztet s hajtja maga előtt, ha egyik is, másik is meg nem állna a leggyorsabb futamodásközben s körívben, biztos könnyűséggel vissza nem fordulna, hogy dacoljon a széllel. Ilyenkor látni, hogy a fekete kereszt két hosszabb ága gyors mozdulattal csapkodja meg a szelet s úrrá válik fölötte. Molnár-fecskék sokasága röpköd odafent hegymagasságban, s játszik az északi széllel, amelynek néha odaadja magát. Olyankor a bolond szél elkapja, ragadva viszi magával, mintha zsákmányra tett volna szert, s a fecske mozdulatlanul kiterjesztett szárnnyal utazik száz ölet, azután megfordul s újra kezdi a maga mulatságát. Hogy röpülnek a felhők odafent ! milyen vad ereje lehet ott a szélnek ! . . . Csudálatos, hogy tud gyorsabb lenni az egyik felhő, mint a másik. — Most rögtön utoléri az a kis barna azt a nagy fehéret ! . . . De amint már-már egymásba olvadnának : a barna csak elcsúszik a fehér alatt, amely nyilvánvalóan fentebb jár, csakhogy azt ilyen jelek nélkül a gyarló szem nem bírja megítélni. 9*
