Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Északi szél

ÉSZAKI SZÉL. határárkon ülök és várom az estét, amely újra megmutassa azt a csudálatos naplementét, amit mindennap végigélvezek itt, a pusztán. Várom, hogy az égitestek felséges királya nekikészüljön a pihenésnek és amint lassan ereszkedik le trónjáról: szelid ködök és lágy felhőfüggönyök sűrűsödjenek meg nyugaton előtte, amelyek közé Phoebus, a forró tekintetű, vágyva dőlhet. Olyankor a menybolt végetlen térségét beözönli a nyugati fény, amelynek a fogyása szinte gyorssá tud válni attól fogva, amikor a Nap megérinti a szemhatár szegélyét. Tisztán látni, hogy sülyed bele az égő tűz a nagy ürességbe, ami a homályosodó föld mögött van. A ködök és a felhőfüggönyök pedig a piros, a sárga, a zöld és a sötétedő lila színárnyalatait veszik magokra sorrendben, pillanatról pillanatra muló változással, amíg csak el nem következik a szürkület, s nyomán a barna éj. Mindezt így várhatnám ma is, mint annyiszor; és amikor látnám, hogy a puszta magányában a közelgő éjszakáé már a diadal : felébrednék álmodozásomból s indulnék toronyiránt haza. De most egyáltalában nem lehet álmodoznom. Valaki vadul száguldoz a pusztaságon és telekiáltja bús jaj szavával az egész világot. Fuj az északi szél s attól fázós elevenség rezdül ki még a legkisebb fűszálból is. Ahogy a határárkon ülök az alacsony akácbokrok között: elnézem, hogy mozog körülöttem és fölöttem minden. Pedig ebben a nagy mozgósításban a legnagyobb rész csak a helyhezkötöttség vergődése.