Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Magányos utakon

MAGÁNYOS UTAKON. yílott a vadrózsa és a hegyek lábánál minden rózsabokor tele volt pirosló, mosolygó virággal. A hajlós rózsavessző úgy csüngött, mint a szomorúfűz. Roskadozott a saját virágterhe alatt, ahogy a fehér akác szokta. Minden ilyen szellőlengette vesszőn szemérmesen pirult a sok virág, mintha a hajnal csókos ajkának a nyomán fakadt volna. Június közepe volt s a nagy síkságon már el is hullatta gyöngéd szirmát az istenek e bűbájos virága. Itt még nem érte a nagy forróság; megmentette a gyors elmúlástól a hűvös hajnal s a hűvös alkonyat. Alkonyodott, s a vadrózsabokrok tündérkoszorúiról a díszbogarak portyázó serege lopkodott valamit, amiből az emberi érzékek számára csak egy parányi illat válik valósággá. De milyen illat! ... Az álomlátások országából való, aminőt a leggyöngédebb képzelet is rögtön elmúló, tovasuhanó gyönyörűségnek az érzetével élvez. A vadrózsa illata csak addig valóság minekünk, amíg egy hosszú sóhajtással magunkba birjuk szívni. Azután — mintha meghalna, elfogyna, semmivé válna : — egyre gyöngül. Utóljára már elvész gyarló fogékonyságunk ereje, s csak alig-alig, vagy éppen nem érezzük. De az az első sóhajtás: az üdvözülés. A titkos gyönyörűséget sóvárgó díszbogarak befurakodtak a hajnalarcú virág keblének rejtekébe s ott dúslakodtak, ott dobzódtak. Némelyik odatapadt és szinte meghalt az elbírhatatlan élvezettől, olyan mozdulatlan kábultságba esett. Amelyik a nagy mámorból lassankint magához tért: megéledt s nehézkesen bontogatta smaragdos szárnyát; egyszer csak zúgó búcsúdallal szállt el s fényes páncélját ragyogtatván, másik virág megrablására indult. * * *