Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Puszták zenéje

50 A nád közt, meg a fűzfabokrokban, folyvást recseg a nádi rigó, amely a kiöntéses laposok nádasszalagjaiban lakik, de karattyolni idejár, az árnyas patakpartra. A nyárfákon vadgerlice gurrog ; a tölgyek sötét lombbarlangjait a kék csóka keresi fel s foglalja le magának. Amint a parton nesztelenül haladva odáig jutok : riadva suhan ki és lenge röpüléssel, ami a galamb s a bíbic szárnymozgásának a vegyüléke, igyekszik más tanyára. Ebben a nyáreleji, meleg sóhajtással s illatos rét-lehelettel telített levegőben felséges itt a magány. Az az őszinte, felemelő magány, amely a természet végtelenségében mindenütt körülvesz, ahol ember nincsen. Milyen más magány ez, mint amit a hozzánk hasonló lények tömegében bénult lélekkel érzünk, amikor elhagyottságunkban sivár részvétlenség környez bennünket !.. . Rettentő az : egyedül lenni az egymást tipró népkavarodásban ! Ahol, mint a rengetegek vadja, egymáshoz idegenül járja kiki az ő hajszás utait. El onnan, ahol annyian vannak számunkra senkik ; el az Alkotás csöndjébe, ahol a lakatlan rónán az ég s a föld ölelkezéséig meg sem áll a röpülő tekintet; ahol a társtalanság nem ijeszt, hanem csábít. íme, magam vagyok és amint a virágos mező csudás szépségeit lesem, észre se veszem, hogy a nádirigó recsegő szólamát, a kakukfüvön dőzsölő méhek ezrének egybefolyó dalát, a fölöttem átváltó bíbic jajgatását s minden más egyéb, szaggatottan jelentkező hangot állandó zsongás kísér, mintha a föld mélyében érzékeny húrok feszülnének, amelyeket még a szívem dobbanása is megrezegtet. Amerről legjobban hallom a rezdülést, arra nézek. Ott látom messzire, az emelkedő domb oldalán a falut s az égre mutató tornyot. Ott most harangoznak. Imádságos kondulás rezeg széjjel az iránytalan egyformaságba, ami fölöttünk és körülöttünk terül. A virágos rét is arra nyúlik, ahol a falu van. S az illatos eleven szőnyegen meglátok egy sor embert, amint egyforma mozdulattal, hajlott derékkal suhint bele a tarka bujaságba. Kaszálnak ott. A ragyogó mezőn a sok-sok zöld között, mind egy ütemre nyúlik el jobbra, azután egy ütemre vág balfelé ; a kasza belesikkant a puhaságba s a virágos pázsit, az egymásba szövődő füvek sokasága, ledől nyomán. A kasza nyisszanó hangját nem hallani; de a képzeletemben mégis úgy van, mintha itt zizegne, itt susogna a földre fekvő virág, közvetetlenül a közelemben s a ménta, a kakukfű, a vadborsó, a vadzsálya seregestől lehelné ki körülöttem a lelkét. * * *