Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A fehér madárról

A FEHÉR MADÁRRÓL. Embermagasságú rozs közt lépegetek egy dűlő úton, amelyet magas fű borít, minthogy mostanában semmi sem tiporja. A júniusi nap tüzes szerelemmel mosolyog le a rónaságra, amelyen még a fuvalom is bágyadtan lippen meg. Néha elszabadul a puszta visszafojtott lélekzete, s olyankor a rozstengeren tarajos hullám szalad végig, amelyet susogó hang kísér. A milliónyi kalász könnyed lengéssel bólint hozzá. Az út a rozs között kanyarogva fut, s bárhol állok is meg : előttem és mögöttem a forduló bezárja a nyílást. A fogság érzéki csalódása támad emiatt bennem, ami nyugtalan sietésre készt. A magas rozs közt megszorult levegő eltikkaszt. Alig várom, hogy kint legyek a halványzölden ringó hullámzás közül, amit ha sokáig néz az ember, beleszédül. Olyan egyedül hiszem magamat, hogy szinte megdöbbenek, amint a rengeteg rozs fölött hirtelen elibém toppan valaki. Egy nagyszerű légtornász, aki himbálódzva úszott volt velem szemközt a meleg űrben, s amint észrevett, olyat szökött fölfelé egyetlen mozdulattal, mint a habokból játszva emelkedő delfin. Egy alól fehér, fölül hamvas madárral találkoztam. Egy fakó rétihéjával, amely a bagolytól kérte kölcsön a fejét, a sirálytól a szárnyát s a pillangótól a teste könnyűségét. Csak a tekintete, meg a karma árulja el, hogy őkeme bizony rablófajzat. A nyári ruhás gazember a saját tengelye körül fordul egyet meglepetésében, mint a bukó galamb, s aztán egy pár gyorsabb szárnycsapás után elkezd úszni valamerre, ingadozó, kanyargó, tétova röpüléssel. Olyan szép, hogy utána iramodom,