Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A havas alján
27 Ha a nagy kakas párbajozik, nem nyugszik, amíg véglegesen és alaposan el' nem dől a nehéz föltételekkel vívott lovagias ügy: — egyiköknek helyrehozhatatlan vereséggel kell szöknie. A kis kakas ? ! . . . Ő csak kötekedik, dulakodik ; hepciáskodik és pofozkodik ; kikap, vagy kifizet ; de így vagy úgy, nem tágít s a többi civódó lump között marad ; a tülekedés szünetei közt ott folytatja a dürgést, a nőcsalogatást, az útszéli trubadúr lantpengetését, ahol elhagyta volt. A nagy kakas, ha egyszer ömlengéséhez méltó helyet választ : oda egymaga jár. A kis kakas szinte mind összebeszél egy-egy jókora területen, hogy hova gyülekezzék birkózni, egymást püfölni, asszonnyal találkozni ; nyugtalan ösztönét hirdetni s izgulása kitöréseivel telezajongani a környéket. Ha a nagy kakast elönti a szerelmi hevület : se lát, se hall. A füle bedugul, a szeme pedig félig nyitva, csak fölfelé tekint, a puszta égre, ahol legföljebb felhő siet fölötte. — Ily mámorosan béna állapotában az ügyes vadász ugrásról-ugrásra megközelítheti. — A kis kakast a legtüzesebb szerelem sem fosztja meg óvatosságától ; sőt a nyíltságot éppen ilyen hangulatában kedveli legjobban. Gondoskodik róla dürgőhelye kiválasztásakor, hogy megfeledkezése közben is biztosítva legyen a meglepetés ellen. Dürgő tüzében tehát nem marad éjjeli szállásán, mint a nagy kakas, hanem otthagyja fáját s kiszáll a sík rétségre, a havasi mezőkre, a hol, — tudja isten, miért, — állandóan ugyanazokat a zsombikpúpokat, hancsikhalmocskákat, vadvizes tisztásokat keresi fel s azokon és azok között dürrög. Köröskörül, néha nagy messzeségben is, semmi sincs, ami fedezhetné ; legföljebb az övéihez hasonló, egymástól jóformán meg sem igen különböztethető zsombikok ; hitvány, ritka, csupasz vesszőbokrok, amelyek közt csak ő bír könnyűséggel különbséget tenni. — Ha akad is egy-egy borovicskabokor, vagy mogyorósarj, vagy nyirfavesszős csenevész bozót, az mind nem elég arra, hogy a veszedelmet előle eltakarja. Egy-egy magányos fenyő mered néhol az égnek, ridegen ; — az is csak arra jó, hogy a megzavart vagy figyelő nyirfajdkakas fölgalyazzon rá. De ha egyszer már kitalálta, hogy az ezernyi ezer egyformaság közt hol tessék neki legjobban : akkor oda vágyik a kora tavasz minden hajnalán, amíg csak a késő tavasz közeledésével meg nem szűnik lassanként az asszonyozás, mert nincs már több nyirfajdmenyecske, aki be ne telt volna udvarlóval. S ahova egy kakas odaszokik, utána bomlik a többi is messze földről. Amint múlik a tél, s a tavasz első fuvalmai olvasztani kezdik a havasi rétek hótakaróját: a nyirfajdkakas mind egyszerre kap szívdobogást. Amelyikből először tör ki a nagy érzés, az csábítja, ingerli, tüzeli a többit, aki hallja. Ha hallja — maga is megkívánja; s keresi mind a tüzes vallomások alkalmát és helyét. Ahol a legtürelmetlenebb »házasulandó« plátóskodik az évad elején : oda siet valamennyi hasonló vágyban égő kakas ; persze bizony nem egymás mulattatására, hanem mert a hívó epedés a tyúkokat is előbb-utóbb ugyanarra vonzza. A dürgés hízelgő, 4*
