Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A bojári pusztán

14 vigasztalásommal és kárpótlásommal : hogy élvezzem a magányt és lessem, mi minden szép van még olyankor is a felséges természetben, amikor a fagyos vetés halvány és aszottnak látszó zöldjén kívül nincsen a pusztán eleven szín. A mezőségen túl elérkeztem a bágyadt legelőterületre a kopolyák környékén, ahol egymástól egy-egy kődobásnyira girbe-görbe vadkörtefák vannak. Köztök néhány őstölgy ritkás ágai nyúlnak a magasba, s amint arra igyekeztem, a vadkörtefák valamelyikéről egy csapat kék-galamb röpült ki surrogó szárnycsapkodással, a tölgyek legvénebbjéről pedig nyomban utánok eredt egy héjjá, amely nyilván ott leste a jó alkalmat, hogy mikor vehetné ki a prédáját az ugyancsak korán érkezett vándorokból. Még csak februárius utolsó negyedében voltunk. S lám, a vadgalamb már visszatért; az első tavaszias fuvalom visszahozta. Korábban jött meg, mint a bíbic s a seregély. Ezekből egyetlen egyet sem láttam még ott, ahol pedig nagyon is otthon szoktak lenni. A vadgalambok nyílegyenesen suhantak keresztül a pusztán; a héjjá kilőtt golyóként zúgott a nyomukban. Utánok néztem, amíg csak azt nem láttam, hogy a héjjá mást gondol, s lecsap oldalvást egy magányosan utazó fekete varjú felé. Ez a jóval könnyebben megkeríthető préda letérítette a fárasztó üldözésről. A varjú rémülten emelkedett és ijedtében vakkanó vészriadót fujt, ami sehogy sem hasonlított a rendes károgáshoz. Ekkor mintha a földből nőtt volna ki, egy kis gnóm pattant fel a tarló barázdájából s nagyot rikkantott, aztán nagyot csördített az ostorával. Egyik sem a héjjának szólott, de a szárnyas rabló mégis megijedt tőle, — útjára eresztette a varjút s megfordult; elvitorlázott a zajos környékről. Majd fog ő magának más prédát, csöndesebb levegőben. Ez a komédia felébresztett álmodozásomból. Néztem és figyeltem a kis gnómot, amint furcsa torokhangon gurgulyázva tötyögött bele a pusztába. A széles tarlón, amelyen haladt, megláttam azokat is, »akiknek« ez a morgó, rikoltva gurrogó torokbeszéd szólott. Ott lomháskodott egy konda disznó ; némelyik turkált, egyik-másik lassan cammogott arrább a többi közt; — általában majdnem mozdulatlanok voltak ; sokan vacokban heverésztek, szanaszét elszóródva. Egy pár nagyon is félrebarangolt már, ki a vetésre, ahol kárt okozhatott. Azoknak szólt a vontatott kurrogás, amivel a kis kondás hívogatta őket visszafelé: »kurrr! nye ! kurrr hejjnyeh!!« A hűtlen disznók felemelték a fejőket s szófogadóan kezdtek errébb húzódni. A többi nem is mozdult. Mintha tudták volna, hogy ez a biztatás-hívás mit jelent. Tudták is. Értik azok a kis kondás szavát, beszédét, mozdulatát, mintha összetanultak volna. A kis kondás mindegyiket a nevén szólítja, amit ő ad a disznainak s azt más senki se tudja. Hiába is tudná, mert ha nem úgy ejti ki, ahogy kell, akkor semmit sem ér. Nyomatéka van annak és különös hangsúlya ; ha valaki egyszerűen azt mondja: »Kondor«, hát ez egy szó, amit a másik ember megért. De hogy a disznó is értse: nem kimondani kell, hanem valahogy