Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

8 Hallgatom a távolódó zajt, az éjszaka ébresztőjét, amíg már nem is hallom. Amint végképen elcsitul számomra, elgondolom : »látlak-e még, vagy soha ?« Már mint ezt a remek koronás urat, akinek mértföldekre nyúló otthonában most talán utoljára vagyok. Utóljára 1 Milyen kegyetlen fogalom ! Milyen bús temető 1 Örökös búcsúzás, örök elválás sóhajt körülötte. A felhő, amely a fejünk felett úszik, így vándorol soha vissza nem forduló bizonytalan útján. Nézem-nézem, és búcsúzom tőle, mindörökre. A vándormadár is, amely leszól a magasból, mintha azt mondaná: »vess rám egy pillantást; úgyis az utolsó lesz ; hiába volt az első is egyszersmind.« És ha látom az alkonyati égbolt pirosságát, amikor az ég vérrózsáiban addig gyönyörködöm, amíg el nem virulnak : a sápadozó este megint csak azzal küldi a lelkemre búcsúzó fájdalmát, hogy íme, ezt a naplementét se látom többet soha. Pedig lesz-e még több ilyen alkonyat ? 1 . . . Vágyom-e még valaha úgy a vándormadár szabad kalandorságára ? 1 Lesz-e még a kék menyországnak olyan fehér felhője, amelyet úgy el tudnék nézni, nefelejcsmezőn nyíló liljom helyett ? 1 * * * Hol van a fehér liljom hazája innen, ettől a fekete fenyvestől, ahonnan — a nehéz fenyőillat közül — most már kiigyekszem 1 A bűvös fénygyűrű átereszt magán s csakhamar a lomberdő nedves, virágos tisztásait járom. Egy vén tölgy lombpalotájából lélekzettelen egybefolyással szól a lappangó madár perregése. Az egyetlen élő hang, amin kívül a lomb susogásába más »beszéd« nem vegyül. Már itt van előttem az erdő széle, amelyen túl a ködöt nevelő mezőség nyúlik el. Ide ereszkednek le a lomha hajnali ködmadarak, amelyeknek nincs testök, csak szárnyok; lassan mozduló, soha meg nem pihenő 'szárnyok. Azzal végigsöprik a mezőt; elhömpölyögnek rajta a lapos területek medencéi felé ; s a hajlatokban felkapnak a magasba, ott vonszolják megtépett, fázós mivoltukat. A tájék e percben élettelen ; pedig hajnalra ide jönnek a harmatos legelőre az erdő fűevői; erre fut az erdei patak is, amely fölé alagutat húz a ráhajló bokrok szövedéke. A hold úgy beragyogja a nyílt térséget, hogy a félénk vad ki sem merészkedik az erdei árnyékból. Egy pár nagyobb bokor gubbaszt a patak mellett; kápráztató érzéki csalódásom úgy sejteti, mintha mozognának, le-lehajolnának s legelnének; azután