Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

6 Hűvösen sorakozik egymás mellé a lopódzó holdsugár, amelytől elsápad a világ. Egybeolvad a milliárd fényszál, mint az árvalányhaj, amely egy bokrot mutat százezrével is. És hallgat valamennyi. Bágyadásomban még megfog az erdő varázsa s örökre itt maraszt. Holdkóros fává változom, pedig a fa sorsa keserves ; hisz' az ezeréves tölgynek, meg az égbenyúló fenyőnek egyképen közös végzete a könyörtelen, megváltozhatatlan helyhezkötöttség. Az állandó rabság a szabad világban, ahol a madár, a lepke, a felhő: a legmagasabb fa koronája fölé emelkedik s onnan — lenéz rá. Tovább megyek ! A sudár fiatal fák összehajló lombozata alá, ahova a holdvilág alig bír követni. Ott is ösvény vezet az erdő mélye felé. De mintha fekete barlang odvába sietne. Ahova ezen a barlangon át jutok, ott van csak éjszaka ! Ezer fenyő feketéllik ; mind egymásra hajlik; egymás sűrű üstöke közé nyúlkál. Egy fia-holdsugarat sem bocsátanak keresztül magokon. Csak a közéjök vezető nyílás fénylik derengő, földöntúli világításban. * * * Az erdőnek ezen a legbelső sötét pontján ember szeme már meg nem pillantana. Itt már csak a vadállat érzéke bírna észrevenni. Állok és hallgatódzom. Magam sem tudom, mire várok ; csak várok. Lesem az erdő lélekzését és a percek múlásába beleképzelek ezer évet. Az örök időnek, a megmérhetetlennek, az is csak egy szempillantásnyi része. Pedig nekem, a paránynak, ez az egyetlen méla éj is mintha örökké tartana. Valami ellibbent az arcom mellett s mintha megsimogatott volna. Talán egy kósza éji lepke ; talán egy alant bujkáló törpe szárnyasegér ; talán az idemenekült rossz lelkiösmeret, amely minden elől szökik 1 . . . Körülnézek, figyelek ; sehol semmi. Túl a fekete körön villódzik valami, halványan. Homályba vesző gyenge fénysáv. Elhagyott erdei útra néz ott a holdvilág. Bolygó, surranó viliik; sugárszárnyú, átlátszó erdei tündérek szállanak fölibe. Simán lendülnek; gondolat nesztelenségével libegnek-forognak. Egyik olyan, mint a fehér orgonafürt; a másik, mint az akácvirág ; a harmadik, mint a tavi rózsa. A fehérségökből titkos tündöklés sugárzik ; holdsugárral fonják be fürteiket; selymes hajók pici bárányfelhő fodraképen úszik utánok, hogyha elröppennek.