Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A lukói kút táján

94 biztatták, küldözték. A néma erdőség egyszerre megmozdult a sok pisszegő-cuppogó figyelmeztetéstől, ami közé az elégedetlenkedő boszúságnak egy-egy baljóslatú torokhangja is vegyült néha. A »vadászok« kezdtek eloszlani, elszéledni; kiki a maga szokása és tetszése szerint. Ki bírta volna őket fegyelmezni ? — Nekem csak egy gondom volt, hogy minél messzebbre kerüljek tőlök. Hogy a közelemben valahogy egy se maradjon. Hadd álmodozzam itt, a csodálatos őszeleji ragyogással meghintett erdőségben, amelynek barnán árnyas hajlataiból kellene előtörnie a sejtett agyarasnak, amit a híresnevezetes »Pandur«, meg »Sztoj«, meg »Králj«, meg ki tudja, melyik hangosszavú tót kopó hajt majd. Itt még hiúz is lehet, súgta az uradalmi erdész, aki úgy ahogy rendezte ezt a rendetlen és fegyelmezetlen, de nekem a maga eredetiségével annál érdekesebb vadászatot. Azután ott hagyott, és én vártam-vártam, hogy mikor szólalnak meg az erdő szétfutott kajtatói, — a különös bumfordi, vérben forgó szemű »disznós kutyák«, amelyeknek a hangját mindjárt kihallja a többi közül a gazdája és akkor büszkén mormolja : »Hej Pandur, hej ! Nincsen teneked párod !« Vártam és elmerültem a hallgatag erdő fuvalmas sóhajtozásába ; mulattam azon : hogy riad meg mellettem egy mókus, amely azután egy-kettőre felvágtatott a magas ágak közé és onnan tüszögött le rám izgatottan, mintha szidott volna. A farkát rázogatta, zászlósán emelgette ; és amikor egyszerre megszólalt fölötte a tiszta ragyogó levegőben egy áthúzó ragadozó madár vijjogása : uccu, illaberek, ész nélkül rohant a lomb közé, a vastag fa dereka felé, hogy ott jobban elrejtőzzék. • • sf* Valahol messze, mintha hajtana már a kutya ; de nagyon szaggatottan és bizonytalanul. Vagy nincs kedve vagy gyönge a szimatja, vagy lőni való rossz dög a híres »Sztoj« vagy »Králj«, vagy melyik. Mialatt feszülten hallgatózom, megzörren az avar a szomszédságomban. Egy fehérdarócos lomha tömeg botorkál felfelé a völgyből, s amikor megpillant, felmordul. Motyog valamit, amit nem értek. — A puskahordozóm magyarázza meg, úgy ahogy, aki ott fekszik mellettem a földön ; az ő feladata tudniillik, hogy szükség esetén tájékoztasson ebben az ismeretlen nagy erdőségben. — All right! — kezdi az én Amerikát járt tótom, »azt mondja a panye bíró, hogy az ő kutyája hajt amott, csakhogy vagy őzet vagy nyulat; semmiesetre sem disznót, mert akkor máskép szólna; úgy harsogna a hangja, mint a havasi kürté.« Telik egyik óra a másik után és végre eljutunk pihenőre a »lukói kúthoz«, az édes-hűs italú forráshoz, amelynek a környékén apró tócsák vannak és azokban friss túrás nyomai, jeléül annak, hogy ide bizonyosan eljárnak az erdő fekete csuhásai. Amikor az »emberek« elmennek, szétoszlanak : magam maradok ott. Ha csak egy vaddisznó van is lent, a sűrű völgyben, annak erre kell menekülnie a kopók