Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A »nagy úr« hazájában
88 Az égen két kis felhő megy szemközt egymásnak. Az egyik nyugatról jön, a másik keletről. A nyugati vándornak fehérfodros a köntöse szegélye s az a fehérség rózsásan csillog az alkonyati naptól, amely még visszanéz rá, oda, a magasba. A keleti folt ellenben majdnem fekete, olyan barna ; s amint nekifeszíti vitorláit, hogy eléje siessen a más éghajlatszülte jövevénynek : látszik rajta, mennyire nemcsak a vak véletlen hajtja s hogy nem idegen erő, hanem a saját acélos izma kormányozza. Az egyik felhőfolt, — a fodros, — igazi; a másik, — a sötét, — egy kémszemléjét járó szirti sas. A sas szél ellen ússza meg az eget, úgy közeledik a nyugati légáramlás üldözöttje felé. Olyan magasan van mind a kettő, hogy alólról lehetetlen kitalálnom, melyik úszik majd el a másik fölött. Vagy tán egyszinten haladva fúródnak egymásba, nemsokára ? . . . Ebben a várakozásos pillanatban a sas mozdulatlan szárnya meggörbül kissé s a végével gyöngén hajlik lefelé, mintha éket verne a levegőbe, amivel egy helyben tartsa magát. A felhő hideg közönnyel s egyforma gyorsasággal folytatja útját a lengő tenger e különös élőszobra felé, amelyet a magasság szele megmozdítani sem bír. Most rögtön össze kell csapódniok! . . . . A felhő mintha már érintené fehér fodrával a barna árnyat 1 . . . De íme, könnyed suhanással siklik el — fölötte; s ekkor a sas, mintha varázslattól szabadult volna meg, újra éled; int a szárnyával a búcsúzó utasnak s maga is utána fordul, nagyot kanyarodik; engedi, hogy meglódítsa a szél; a ragadó ár sebességével siet vissza, megint a felhő elé, anélkül, hogy a szárnyán csak a legkisebb rezdülést is észre lehetne venni; s amint megint szemközt vannak : újra kezdődik az előbbi játék ; a mozdulatlan felhővárás ; a fehér és a barna folt találkozása a véghetetlen égen. Elnézném ezt a felséges kedvtelést, amíg csak sas és felhő, arrább-arrább vonulva, végkép el nem tűnnék valamelyik hegyorom mögött. De a vezetőm sürget — figyelmeztet : siessünk, különben elkésünk. A hegyek közt hamar esteledik. Amikor a tetőn még fényárban úszik a borókabokor : a völgyre már barna árnyék borul, amely minden zugnak hirdeti az éj közeledését. Előre ! Előre I ... az időt meg kell nyernünk. A bokrok mintha egyre nőnének és szemlátomást nyurgulnának előttem fává. Amint egy pillantást vetek a magasba, meglátom mégegyszer a madárkirályt; arra siet, amerre a rengeteg mélye nyúlik. Mintha egy másodpercig ő volna a kalauz, ez a hatalmas légi úr. Futnék utána, hogy el ne veszítsem a tekintetem elől; röpülnék vele az irdatlan magasságba, hogy feledni bírjak mindent, ami a földi nyűgökre emlékeztet. . .
