Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »nagy úr« hazájában

86 És amit mond, mindent észre kellene venni ebben a homályosodó erdőben, a barna, sokszor fekete cserkészúton. Mert máshol a csapát meg se igen látni. S mind emellett nem szabad hogy legyen az erdőnek zuga, hajlata, ahova a tekintetünk egy szempillantás alatt be ne furakodnék. Ha tétováztunk, ha elkéstünk, ha nem veszünk észre mindent, de rögtön : vége 1 Ügy lehet, ott volt a szarvas valahol előttünk, mellettünk, de elmamlaszkodtuk, mert ő vett észre bennünket hamarabb. S az egész eddigi fáradságunk, gyakran nehéz munkánk, kárba veszett ; esélyünk elromlott, tönkre ment. Egy pillanatra sem lankadó figyelem és óvatosság, folytonos éberség, fáradhatatlan keresés-kutatás, szemmel-füllel : ez az, ami nélkül a szarvasvadász a cserkészeten csak vak véletlenségből juthat eredményhez. Felajzott idegekkel lesni-figyelni mindent; a legkisebb reménység alapján rögtön készen lenni a cselekvésre; az erdő minden színfoltját rögtön megösmerni; a legkisebb zajra, ami bent támad, mozdulatlanul várni s habozás nélkül megítélni tudni, mi volt az : száraz ág hullott-e le a fáról, vagy mókus motoszkál-e az avaron, vagy fakopáncs kopog-e, vagy örvösgalamb suhant-e ki csattogva az árnyékos galy közül, vagy csakugyan vad mozog-e ; — közeledik-e, avagy távolodik-e ; menekül-e, avagy gyanutlanul kószál. Ezt rögtön megérteni s ahhoz alkalmazkodni ; a sok hullott ág szétálló gályát össze nem téveszteni a heverő szarvasbika agancsával, s a fekvő nagy állat mozdulatlan agancsát is nyomban felösmerni a hasonló formájú ágbog között : tessék csak megpróbálni. S aközben is folyvást előre haladni, fel-fel, amikor a sziklák közt néha alig van annyi kapaszkodója a láb hegyének, hogy biztos támaszt találhasson ; — lefelé pedig csúszik az ember s még a gumitalpu cipővel is olyan csikorgást művel, hogy attól több száz lépésnyire is neszel s elfut a vad. Keserves és mégis gyönyörű munka, mondom. * * * Egy sziklatömb tetején két fiatal ikerbükk nyúlik fel; azt se tudom, hol kapaszkodhatott meg a gyökerével abban a keménységben. Császármadár surran ki alóla s egy pillanatra megélénkíti a nagy némaságot, ami itt körülvesz. Mert ide már nem hallatszik a patak beszéde. Ami nesz van, azt a búsongó, sóhajtó szél okozza ; az is csak olyankor, ha magaslatokra érünk. A völgyekben elül; még csak nem is piheg. Előre, csak tovább ! . . . Már itt vannak a nagy bükkök, a tarkaderekú vének. A viharokkal annyiszor dacos ezred, amely lent húsz-harminc lépésnyire van egymástól, mégis összehajlik a koronájával ott fent. Mintha mindegyiknek karmai nőttek volna az örökös birkózás közepett, amit a szelekkel küzdött, amelyek le akarták tolni a bérctetőről : úgy kapaszkodnak ujjas gyökérágaikkal a földbe. Öt, hét, tizenegy vastag ujj mélyed bele a talajba