Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Dél van

DÉL VAN. szeptemberi verőfény megaranyozza a homokport, amit a nagy legelőn ügető szekér ver föl. A levegő tiszta odafönt, mint az erdei patak kristályvize ; még magnak sincsen felhő az égboltozaton ; a nagy legelőre nem vetnek futó árnyékot az utazgató pára-rajok, amelyek most messzire elmaradtak innen, vagy tán csak most születnek a tengerek fölött, amelyekből harmatnál gyöngédebb parányaikkal emelkednek ki. A legelőn meglátszik már az ősz; fonnyadt a fü, és a halvány foltok néhol szinte sárgák rajt'. A nyúlárnyék meg is vörösödött; az ördögszekérnek pedig száraz a bordája. Ha a szellő itt-ott nekitámaszkodik: a zörgős ördögszekereket lassan görgeti arrább. Nagy élet nincsen itt most. Juh járja a legelőt, s délfelé lévén, az irombafalka összebújva, fejjel egymásnak fordulva pihen valahol a szélen, az akác-sor tájékán. Mint az elpilledt karaván, fekszik a nyáj egy része, sűrűn egymás mellett, hogy egyetlen egy menykő valamennyit is agyoncsaphatná. Amelyik áll, az csak a tükrét mutogatja, amint rövidre vágott farkát billegeti olykor a légy ellen. Egyhangú kép ; százszorta egyhangúbb még, mint volt hajdanta a fehér gulyájé, amely zajosan lepte a mezőséget, akárcsak a tündérrózsa a lápok csöndes rigyásait. Hajh 1 maholnap vége mindkettőnek; éppen, hogy mutatót látni még belőlök ; keveset és ritkán ; mert a fehér gulya senkinek sem kell már, valamint a lápok vérét is elszítták, lecsapolták. Amaz helyett a divatos »tarka marha« járja, ámbár tele van gümőkórral és mindenre finnyás; holott a fehér magyar gulyának semmi sem ártott meg; és milyen gyönyörű volt ! . . . odakint a széles, végtelen mezőkön I . . . ahol a szem elfáradt, amíg végigröpült a rónán ! . . . s a nagy síkságot valahol sötéten koszorúzta az ingó-ringó, hajladozó nád ! ahol a láp következett rejtelmes titkos magányával;