Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Csel a ravasznak

88 BÁRSONY ISTVÁN sal, amelyben ez volt : nekem beszélhetsz; tudom, amit tudok. Két lábra állt, nekitámaszkodott a fának s nagyot nyújtózott, hogy a dereka is ropogott belé. »Ez aztán jól esett ! . . . No rókám, isten megáldjon, énnekem még egy kis dolgom van az én madárutamon. Ma mókust reggelizem«, — mondta dicsekedve. Egy szempillantás alatt úgy felfutott a fán, hogy a rókát az irigység csakúgy pukkasztotta tőle. Nemsokára a tizedik fáról kiabált vissza a nyest, elfojtott hangon : látsz-e ? — Lásson meg téged a sistergő mennykő minél előbb, — dörmögte a róka. Bizony szegényes volt az éjjeli zsákmányom. Az a vadruca korán észrevett s hápogva szállt el az orrom elől. Pedig most már késő az idő arra, hogy valami okosat kezdhessek. Csakugyan rohamosan közeledett a nap. A piros hajnal nyomon követte a szürkületet s most már a rigók is megszólaltak. Az erdő mélyéből éles sivítással jajongott ki a zöld harkály hívogatója, s a ritka vágás táján a csilp-csalp füzike egyhangú szólama szálldosott szét valamelyik felnyúl gult csemete tetejéről. A róka ásítva bandukolt beljebb az erdőbe s hümmögött. Csak legalább ne hullott volna ekkora harmat! . . . Most még a gazost sem bújhatom, mert ott félperc alatt csupa lucsok lennék. Ha telecsapódik harmattal az orrom, úgy szuszogok, mint a falusi kántor, hogyha náthás. Hallottam a minap, mennyit prüszkölt-krákogott a pincegádorban, a szőlőhegyen, amikor berúgott s kint maradt éjszakára. Nincs más hátra : az ösvényeken oldalgok el. Hátha utamba vetődik egy ostoba süldőcske, amelyik éppúgy kímélné magát a harmattól, akárcsak jó magam. Letért a szálerdőből a magas vágás közé, ahol kanyargó vadcsapások vezettek bizonytalan irányban összevissza. Egy fekete rigó ugrált előtte a keskeny ösvényen s nem akart felrepülni. A róka azt hitte : talán beteg. Neki iramodott, hogy elcsípje, de a rigó éktelen lármával-csacso-