Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Puszták zenéje

PUSZTÁK ZENÉJE 71 ha sok eső esett a hegyek közt s a patak megdagad ; eleven hullám kergeti egymást a medrében. Végig a parton kövér fák ácsorognak, amelyek a nedves talajon híznak, rohanvást nőnek. A fűzfák zsenge korban is terebélyesek; telvék suhogó, szélben hajladozó vesszőhajtással, amely ha mozdul-lendül, olyan halványan mutogatja a keskeny fűzf

ale szelek hátát, akár az olajfa. A nyárfák felnyúlnak a magasba s ámbár éveik számára gyermekek : termetök már a daliáé. Még tölgyek is akadnak ; erős, fiatal atléták, amelyek lombjának sötét színe majdhogy nem vetekedhetnék a fenyőével; máris elárulják, hogy ha itt békén maradhatnak, századokra szóló életerővel nőnek. A nád közt, meg a fűzfabokrokban, folyvást recseg a nádi rigó, amely a kiöntéses laposok nádasszalagjaiban lakik, de karattyolni idejár, az árnyas patakpartra. A nyárfákon vadgerlice gurrog ; a tölgyek sötét lombbarlangjait a kék csóka keresi fel s foglalja le magának. Amint a parton nesztelenül haladva odáig jutok: riadva suhan ki és lenge repüléssel, amely a galamb s a bíbic szárnymozgásának a vegyüléke, igyekszik más tanyára. Ebben a nyáreleji, meleg sóhajtással s illatos rétlehelettel telített levegőben felséges itt a magány. * * * Az az őszinte, felemelő magány, amely a természet végtelenségében mindenütt körülvesz, ahol ember nincsen. Milyen más magány ez, mint amilyet a hozzánk hasonló lények tömegében bénult lélekkel érzünk, amikor elhagyottságunkban sivár részvétlenség környez bennünket! . . . Rettentő az : egyedül lenni az egymást tipró népkavarodásban ! Ahol, mint a rengetegek vadja, egymáshoz idegenül járja kiki az ő hajszás utait. El onnan, ahol annyian vannak számunkra senkik; el az Alkotás csendjébe, ahol a lakatlan rónán az ég s a föld ölelkezéséig meg sem áll a repülő tekintet; ahol a társtalanság nem ijeszt, hanem csábít.