Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A fehér madárról

60 BÁRSONY ISTVÁN fordulattal. Hamar belefárad mindegyik. Nem nekik való erőmutatvány ez. Az ő harci módjok nem a nyilt, heves támadás, hanem az alattomos cselvetés, a váratlan roham. A sötét rabló már lankad, minthogy vélt ellenségét kiüldözte a maga határából. Megfordul s visszaindul. A fehér abban a nyomban megszünteti az erőlködést; nincs már ki elől fusson. Lágyan libegve száll-száll; alig mozdítja szárnyát, úgy folytatja megzavart kémszemléjét. Egymástól távolodnak ugyan, de mind a ketten ugyanabban a rosszban törik a fejőket. A »sötét« nemsokára haza ér és megül. Csak a fehéret látni folyvást, amint fáradhatatlanul csetlik-botlik bizonytalan útján. 5jc Az egész szemhatáron semmi sincs, ami azt sejttetné, hogy a vadmadáron kívül más is úr itt. A virágos rónán messze-messze, egy nagy fűzfa ácsorog egymagában; borzas vén feje olyan szürkének tetszik innen, mintha az esztendők gondjától csavarodnék őszbe. Pedig a boldog magány gyönyöre azé a vén remetefáé. Nedves rét aljában folyvást fürdik ; a napot s a szellőt minden oldalról egyképen kapja; a harmatban nincs kivel osztoznia; — a szerelmes gerle ott nyögi panaszát az ő hűs lombja között. . . Valami árad felém a rétről, a virágok közül, amitől még a lelkem is ellankad. Nem bírom a napsugár súlyát; le vágyom a rozs árnyékába, és amint a fű selymén megpihenek, csudás káprázat lep meg. Karcsú vadrózsagally hajlik fölém koszorúba, halványpiros gyöngéd virággal megrakottan; tündér Ilona csókra nyújtott szája rajt' valamennyi virág. Érzem az illatát, érzem a melegét; és látom a felséges rózsaajk mögött képzeletem leggyönyörűbb álmát. . . . Hát nem úgy járok, mint a telhetetlen méhek, akik az ezervirág mézétől mámorosak ? ! Pedig az én dolgom csak a csendes szemlélődés és a lesben állás a hangulatokra, amelyek láthatatlanul repkednek itt és ellepik az álmodozó ember minden idegszálát.