Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A fehér madárról

58 BÁRSONY ISTVÁN Olyan egyedül hiszem magamat, hogy szinte megdöbbenek, amint a rengeteg rozs felett hirtelen elibém toppan valaki. Egy nagyszerű légtornász, aki himbálódzva úszott volt velem szemközt a meleg űrben, s amint észrevett, olyat szökött felfelé egyetlen mozdulattal, mint a habokból játszva emelkedő delfin. Egy alól fehér, fölül hamvas madárral találkoztam. Egy fakó rétihéjával, amely a bagolytól kérte kölcsön a fejét, a sirálytól a szárnyát s a pillangótól a teste könnyűségét. Csak a tekintete, meg a karma árulja el, hogy őkeme bizony rablófajzat. A nyári ruhás gazember a saját tengelye körül fordul egyet meglepetésében, mint a bukó galamb, s aztán egypár gyorsabb szárnycsapás után elkezd úszni valamerre, ingadozó, kanyargó, tétova repüléssel. Olyan szép, hogy utána iramodom, hadd lássam még. Az út a rozs közt elfogy előlem, s a következő percben kint vagyok a buja vetés szélén, egy még százszorta bujább virágos réten. * * * A rozserdő alacsony árnyékot von mögém ; a kalászok halk súrlódását folyvást hallom ; a nap egy bárányfelhő csipkefüggönyén át lesi, hogy idelent ugyan mi történik. A végtelen pusztán zsong valami, aminek nem lehet nevet adni. Talán a nyár hatalmából növő füvek mozdulása okozza a parányi neszeket, amelyek százezredmagokkal úgy hatnak, mint az altatódal. A virágok ajkán részeg méhek csüggnek. Egypár tücsök cirpel. Ezer pici légy szitálcsapong. Messze a réten fürj ver. Egy pacsirta remegő ringással emelkedik; a másik meg úgy hull lefelé, mintha haldokolna : — és dalol mind a kettő. Szól a virágos mező hangversenye. Ez itt az Ipoly-völgye, beláthatatlan hosszúságban. Ez itt az ellankadt, buja róna, amely így pihen álmatagon, minden szépségét mutogatva. És itt van a nyár ; a felséges, erős nyár, amely megöleli kedvesét, a gyönyörökkelteljes természetet.