Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Várunk valakit

54 BÁRSONY ISTVÁN azzal a jellegzetes fakopáncsrepüléssel, amely olyan, mintha láthatatlan kéz dobálná arrább-arrább a minduntalan leesni készülő, szárnyát összekapdosó madarat. Ahol leszáll, ott csakhamar újra perreg-perreg; éktollú farkára támaszkodik s állva kapaszkodik a fa kérgébe, úgy lesi: micsoda bogárzsákmányt csalogat eléje a kíváncsiságot keltő pergetés. * * * Telik-múlik az idő s már itt az alkonyat. Az aranyat hintő, a verőfénnyel ragyogó. A nap hanyatlóban és sugárkévéi oldalvást nyilainak most már a fák közé. Hosszú fényhidak épülnek a nyomán s a százezer sugár azokon táncol végig. Ici-pici madár röppen ki a fénysávra s pörcögő hanggal szökell, fürgéskedik, alig egypár lépésnyire tőlem. Az egy ökörszem. Alig akkora mint a dió. Olyan vakmerő, hogy majdnem rászáll Treífre. A vén vizsla megriad az apró koboldtól s lebbencses szájával feléje kapdos. Nyilván cserebogárnak nézi. Vagy darázsnak, akitől félni kell. Mulatságosan sandít s tanakodik ; de az ökörszem nem háborgatja többet. Már én sem látom, csak hallom egy darabig a moszatolását, amely szakasztott az egéré; aztán a pörcögését; azután már azt sem. De lám, Treff folyvást figyel. Őt új kíváncsiság nyugtalanítja. A fülét megrezdíti, a homlokát ráncolja; merő tekintettel érdeklődik. A nagy erdőből kifelé tart valaki. Egyenletes, gyanútlan mozgás közeledik. Ha a mozgás megszűnik is néha : nem az aggódás teszi azt. Minden erdei lakos óvatos és ok nélkül nem siet túlságosan. Már nem lehet messzire ; de előlem az alacsony bokrok eltakarják. Ellenben Treff érzi, ha nem is látja. A vén germánt szinte a hideg leli s mégsem moccan. Reszket, didereg, idegesen vacog ; de még a farka hegyét sem emeli meg. Rövid szünet. A mozgás elhallgat. Az a »valaki« már egészen az erdő szélén lehet s most kémszemlét tart, mielőtt kilépne.