Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «Hatalmasok»

A »HATALMASOK' 213 szaggatta barázdáin villogva kígyództak a hópántlikák, s a mélyedéseket megfeküdte rajtok a jeges fehérség. Csudálatos módon, így talán százezer esztendeig sem ismétlődve, valamennyinek a homlokán turbános felhőfolt csúszott végig. Felettök s közöttök az ür mindenütt tiszta volt; — de mindegyik bércóriásnak megvolt a maga felhőkoronája, amelyet a felső légáramlás, az alsóval épp' ellentétesen, nyugat felé sodort. Lassan, méltóságosan húzódtak, keskenyedtek a ködök odafent. Oszlott-foszlott a köd a bérccsúcsok felett, s addig foszladozott, hegy lengő árvalányhaj lett belőle, amelyre a láthatatlan Nap rámosolygott az égő hegysor mögül. S ekkor a rideg szirtek mintha megéledtek volna, elkezdtek egymással versengeni. Ki a legény? ! . . . Ki bírja tovább fényes ragyogásban megtartani az ő árvalányhaj díszét ? ! Ki fogja meg a maga számára legtovább a Napot, akinek a mosolya piros rózsát fakaszt a havas ormon ? ! Eleinte minden csúcs ragyogott; — a nagy fekete kőóriások fejét buján koszorúzta a napszállati rózsa. Azután kezdett egyik-másik halványodni. A fény fogyott. A homály erősödött. A szegény kis Tupán már kialudt a misztikus lidércláng; a Koncsiszkó és a Szoliszkó most küzdött egyforma erővel, hogy a holtversenyből legalább egy fél másodperccel törtessen előre diadalmasan. A többi gigász mellett mind a kettő »letört«. — Szinte vad és szenvedélyes zúgást hallottam a bércek felől. A versengés lázának a zaját. »Rajta ! Rajta ! Ne hagyd magadat vén Kriván ! Most terajtad a sor! Nézd, hogy lobog még a Tátracsúcs ? ! Nézd a két nagyhatalmat is, a büszkéket : a lomnicit, meg a gerlachfalvit; hogy égnek! Kolosszus testök mintha kinyúlnék, megdaliásodnék, amint a Nap után néznek; fejökön ott az izzó glória; a Tátracsúcs egyszerre ragyogtatja dúsgazdagságát, csudás diadémjét, minden tagján tobzódva elszórt gyémántkincseit. Azok még bírják! Azok mellett te elbukol, öreg csont! . . .«