Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338
A «Hatalmasok»
210 BÁRSONY ISTVÁN némaság fogad. A törpe fenyő utolsó bokrát is elhagytuk már ; — következik a kővilág, a megdermedt őskor maradványa, amely törmelékmezőkkel fedi az úttalan utat még feljebb, a szaggatott, vészjósló szirtfalak közé. Itt megállasz, hogy kifújd magadat — és bátorítsd lelkedet a lankadatlanságra. Alattad az eleven világ, előtted az elmúlt világok temetője ; feletted iszonyatos repedésekkel ékes gránittemplom, amelynek a tornyai égbe nyúlnak, s amelynek a fala orkánkorbácsok nyomát viseli. Oszlopközeit kitölti az örök árnyékban az olvadatlan hó. — Itt már nincs élő hang, csupán a szél jajong a félelmesen emelkedő kőcsarnokok között. Itt felemelhet a merész cél tudata, ami arra készt, hogy a rideg szirtóriással dacolva, feljuss rá. És összeroskaszt a gondolat, hogy ez az irdatlan kőtest, ez a holt váz, oly világforradalmak maradványa, amelyekről az ember, a parányi, még lázálmas képzeletével sem bírhat hű képet alkotni. Mintha görgeteges mezőkön roppant állatgigászok megkövült tetemei nyugodnának ! . . . Háznagyságú szürkésfekete mammutok ; megdermedt bálnák ; száz méter hosszú krokodilusok, amelyek holtan is leselkedve tapadnak a gránitfalakhoz s tátott száj ok öblözetéből kiálló sziklafogaikkal rémítgetnek. Mindez csak kő, kő ! néma és hallgatag része annak a gránitóriásnak, amelyről valamennyit ledobálta volt a viharok ezerszer ismételt támadása. És amint a szakadékok közt fellépsz ezeknek a megdermedt szörnyeknek a hátára, és kapaszkodol rajtok feljebbfeljebb : mintha ott vijjogna melletted egyik oldalon a sátán, aki dühvel verne vissza, és taszítana le, ha nem lengetné feletted védő szárnyát a másik oldalon az isten angyala, aki harcra kél érted a gonosszal, mert az ember szent jogát védi: a felemelkedést, a magasba törést, amikor a gyarló test fáradsága csak eszköz és mód arra, hogy felmagasztosulhasson a lélek, amely a földiek fölé jutott, s amely minden mulandóra az örök Akarat imádásával néz le. íme, a bérc világa ! . . . A zuzmók és mohok, amelyek a végső tengődést határolják, még magok felett látják a