Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

ÁIdomás az erdőn

194 BÁRSONY ISTVÁN jéhez. Csak a sötét őserdők elhagyottságában jut eszébe, hogy néha nappal is mozogjon. Ahol nem érzi a teljes és tökéletes magányt, ott mindig megvárja, hogy leszálljon az éj, s hogy üssön a vámpirok órája. Akkor megmozdul s felemelkedik ; sunyi szeme nem bágyadt többé, hanem zöld fényben csillog; orrát beletörüli sárga mellényébe, finom tömött bundáját megnyaldossa, mint a házimacska ; karcsú, hajlós derekát nyújtóztatja, meggörbíti; azután visszapattannak a testében rejlő acélrúgók, s a nyuszt elindul. Lekúszik a fa tetejéről, ahol nyugodott, s ugráló, könnyű szökésekkel vág neki a nagy világnak, az erdő titkos hajlatainak, ahol hogy merre veti a sors, a kíváncsiság, a kínálkozó alkalom, s a feltámadó reménység : azt még 5 maga sem sejti előre. * * * Az a két ember most lassan lépked a nyomán. Vonulásáról a hajnalban esett hó tesz tanúságot; sőt arról is, hogy ezek a nyomok frissek. Eszerint a nyuszt nyugvóhelyéig vezetnek, minthogy a reggeli vadászat nem tarthat tovább, csak pirkadásig. Akkor a nyuszt elfekszik valahol, mert akkorra jóllakott. Éhező nyuszt épp' úgy nincs a világon, mint koplaló törpe sólyom sincsen. A nyom egyenletes és az ugrások rövidek ; ez is bizonyítja, hogy a nyuszt nem sietett, mert már tele a bendője. Az esti nyomok nem ilyen nyugodtak s egyenletesek. Aki az esti nyomon indulna el: kilógathatná a nyelvét, mire a reggeli nyomokig eljutna. S a reggeli nyomot most a friss hó mutatja meg. Azért kopogtatott Mátyás az ifiúr ablakán, hogy: »hajnalban hó esett!« Ez a hajnali hó beszél. Ez megmutatja a legfrissebb nyomot és eltakarja egyszersmind a régit. A nyom itt kígyóvonalban húzódott beljebb-beljebb. Egyszer csak megakadt. A fehér szűzhavon nem volt több horpadás. A kicsiny tenyerek mintha szárnnyá változtak volna és elrepültek volna.