Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy rét» télen

A »nagy rét« télen. A pusztán egy magányos vén akácfa mutat ágaival az ég minden tájéka felé; a fa bozontos feje hófehéren csillog. A bozontosság is, a hófehérség is attól van, hogy zúzmara lepte el a gallyszövedéket, amely most sűrűbbnek, rejtőzésre alkalmasabbnak tetszik, mint nyáron volt. Mint május végén, amikor minden levelet eltakar rajta a temérdek fürtvirág ; olyan most ez a fa. Ám a hóval vetekedő fehérség, amely akácvirágzáskor beborítja a puszta e csendes őrét, messzebbre tündöklik, mint a zúzmara, mert akkor zöld a világ s a nagy ellentétből kacag ki ez a bokrétaóriás. Most nincs eleven virág, nincs zöld, nincs ellentét; minden csak fehér ; a havas puszta is, meg a zúzmarás fa is. A csudásan finom, tündéri zuzmaradísz messziről nézve mégis egybefolyik. A nagy fa körvonalai lágyan vésődnek a ködös távlatba, amely a szemhatárig terül. A sok fehérségből annál élesebben válik ki az a fekete gömb, amely a fa koronáján mozdulatlanul sötétlik, mint a gonosz szellem eltévedt ivadéka. Az a fekete gömb egy pápistavarjú; egy talpig gyászban tűnődő vén legény, aki fáradtan maradt el a társaitól és most megpihen a jól ismert tanyán, miközben a fürgébb varjúcsapat összetartva vonul át a kihalt vidéken.