Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Köd

176 Megy, amíg meg nem únja. Megint csak találomra siet. Rég belefárad, s még akkor is a fonnyadt gyepet járja a mezőségen. Megsokalja a dolgot s titokban keresztet vet, minthogy ez, ami vele történik, nyilván babonaság. ígér valamit a templomnak, ha hamar kikerül a csávából. Ki tudja, nem lészen-e maholnap este. S itt hálni nem volna jó. Alighogy a fogadalmat teszi, kutyaugatást hall messziről. Hajh, be' megkönnyebbül hirtelen ! A fogadalomra gondol s felmordul: »nem tudtál előbb vakkantani?« — De azért jókedvű. Nagyot kurjant: »Bodri te! ide gyere, Bodri!« Jön is a kutya párjával, s már messziről hallani, milyen dühös ; hogy acsarkodik, mintha megenni készülne a »gazdát«. A gazda olyan vidám, hogy megmosolyogja a nagy virtuskodást. Csak akkor hüledezik, amikor rajt' vannak a dühös kuvaszok s majd lehúzzák. — Tyhűh ! ti besték ti, hát nem esmértek ? Biz' azok nem igen barátkoznak vele; megállítják, egy tapodtat sem eresztik, amíg csak le nem inti őket valaki, recsegő, borízű szidalommal. Az a valaki maga is jön, s most néz csak nagyot a »gazda«, aki otthon hitte magát. — Nini, Rigolyás szomszéd, kend az ? ! — Én la ! Ki volna más ? — No akkor jól járék ; — így még csakugyan sosem járék. S elmondja az esetét apróra, mert hát érdekes az és egyben tanulságos. Rigolyás csak hallgatja — hallgatja; végre is megszólal: — Sebaj, szomszéd, csakhogy a kutyák meg nem ették. Mert ezek a külsők, akik azelőtt a nyájjal voltak. Embert nem esmérnek. — Akkor hát igazán jól járék; no csakhogy rosszabbul nem járék; — örvendezik a subás ember, és kezet nyújt Rigolyás szomszédnak. Paroláznak.