Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Emlékezés Ralfra

164 BÁRSONY ISTVÁN Hajh, de a mezőn, a kikiricses síkon, bolond futással száguld egy sereg ördögszekér. Ez már az ősz jele. Pusztaság kell ahhoz ; akadálytalan róna, ahol a száraz tüskebokrot a szántáson is göröngyről göröngyre pattogtatja, ugráltatja a szelek korbácsa. Végigbarangoljuk ketten a rónaságot, s amint a »barátomat« magam mögé parancsolom, tréfásan kezdem a régi mókát. Magamban dünnyögve sajnálgatom : »Szegény ! . . . Fáj a lába! fáj a szegény kutyának a lába!«... Amire Ralfi szenvedő hangon kezd nyihogni; oldalt pislantva látom, hogyan emelgeti a lábát, azt, amelyiknek a talpát rendesen feltöri. Csendőrök jönnek ! . . . Tyhíih, ez veszedelem ! Nem nekem, hanem Ralfnak. A csendőrök láttára most is megszeppenve húzza be a farkát s a lábam közé menekül, ott morog. Pedig az egyenruhások ránk sem hederítenek, úgy vonulnak tovább. Az aranyszínű nyárfák már messze vannak. Lassanként eltávolodtunk tőlök. Pedig mintha most is búcsút integetnének megritkult lombj okkal, amelyekről szakadatlanul hull a levél, mintha minden gallyon sárgarigó tollászkodnék s az tépegetne ki magából egy-egy ragyogósárga pelyhet. Amerre csak nézek: hervadás, fonnyadás, bágyadás. A megtépett felhők mintha fáradtan vonszolnák magokat. Magam is fáradt vagyok a sok csetlés-botlás után. Itt van a határdomb ; aszott fű borul rá, köpönyegét az ősz itt terítette szét. »Gyere kutyám, pihenjünk, tarisznyázzunk. Ihol a szalonna meg a túró, meg a lágy kenyér, ni. Egy falat az enyém, egy a tied ; osztozzunk a jóban is, mint a rosszban.« Ralf hízelegve nyalja a szája szélét s megkopogtatja farkával a gyepet, amint lefekszik mellém. Azután csak nézzük ketten az őszt; a csudálatosan szép hervadást: az üres és tiszta levegőt, amelynek a hullámain már nem sodródik a fecske, mint nyáron.