Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

13 végigseprik a mezőt; elhömpölyögnek rajta a lapos területek medencéi felé; a hajlatokból felkapnak a magasba, ott vonszolják megtépett, fázós árnyékalakj okát. A tájék élettelen ; pedig hajnalra ide jönnek a harmatos legelőre az erdő fűevői; erre fut az erdei patak, amely fölé alagutat húz a ráhajló bokrok szövedéke. A hold úgy beragyogja a nyílt térséget, hogy a félénk vad ki sem merészkedik az erdei árnyékból. Egypár nagyobb bokor gubbaszt a patak mellett; kápráztató érzéki csalódásom úgy sejtteti, mintha mozognának, lelehajolnának s legelnének ; azután egy párt lépnének s újra figyelnének ; mintha a patakhoz közelednének ; óvatosan, lassan, fürödni és inni készülnének. * * * Felhő csúszott a hold alá, barna felhő. Annak a széle mögül kandikál ki az éjszaka vándora. Eddig mintha nem is mozdult volna a tiszta, sík égen ; most a felhőtől megriadt s elkezd felette-közte iramodni! Alig várja, hogy kint lehessen megint a nyílt égi mezőségen. S eközben szeszélyes játék folyik odafent; felhőjáték. Fogócska a szökő holdvilággal! Egyik úszó felhőfátyol a másikat éri; mindegyik a holdat akarja betakarni. Alighogy az egyiktől úgy ahogy szabadul : megöleli, behálózza a másik. A hold ott riadozik köztök. Hol a homloka látszik, hol az álla. Rémült hangtalansággal kiált segítségért, ezt árulja el meredten nyitott szája. Ki tudja, mi mindent nem álmodnám a holdról, ha egy kis fülesbagoly az árnyék homályában száraz fának nem nézne s rám nem akarna szállani. De még jókor észretér s zavarában rekedten kahintpuhhog, úgy hurcolkodik tovább, neheztelve. A hold is egérutat lel a felhők között s hirtelen kioson. A vándorfelhők csapata tovasiet s magára hagyja az ég bujdosóját.