Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Nagykorúsítás

100 BÁRSONY ISTVÁN Minden tíz-tizenöt lépés után újra megállott, figyelt. Mozdulatlanul tűnődött, hallgatódzott. Látszott rajta, hogy egy pillanatra sem bizakodik el. Malacai közül az egyik hozzászaladt és neki akart esni a szopásnak. Nem engedte ; kelletlenül rázta le kölöncét, hadd szokjék most már önállósághoz, szabad koszton. Elég erős már arra. Megint errébb jött, s megint megállott. Valami nyugtalaníthatta. Rendkívül óvatosan tett minden lépést. A malacai folyvást körülraj ózták ; volt úgy, hogy mind a kilenc egymás hátán tolongott. Egy lövésre több is ott maradt volna. De a vén kocát lestem. Oda akartam várni egészen magam elé. Addig gyönyörködtem volna a ritka látványban, a vadmalacok hancurozásában, amíg csak lehetett volna. Hisz' a zabtábla mögöttem volt, túl a fenyvesen ; s a koca bizonyosan oda igyekezett. Tehát mellettem kellett elvonulnia, minden pereputtyával együtt. Most megint felkapta a fejét. Merőn, mozdulatlanul figyelt. Olyan volt, mintha vasércből öntötték volna oda, ahol állott. Majdnem teljesen szemközt volt velem. Keskeny sovány elejétől a hátulját nem láttam. Akkorát fújt, hogy odahallottam a bokrom mögé. Csak egy lépésnyire volt a bozótos szélétől, és minden jel azt mutatta, hogy rendkívül ügyel. Hallhatott vagy érezhetett valamit, amit az én gyarló érzékem még nem vett észre. Ha most elugrik s bevált a sűrűségbe — vége ; sohase látom többet. Még a vér is meghűlt bennem erre a gondolatra. Nem várhattam tovább. A »kilométer-puska« megdördült. A nagy koca felvisított és hasra zuhant. A malacai ész nélkül rohantak össze-vissza. Az egyik átvette a vezető szerepét, s vágtatva indult neki a hosszú erdei rétnek. A többi utána, libasorban. Egy ponton aztán kanyarodtak s eltűntek a bozótban, egyenként. Most már kiléptem a bokrom mögül.