Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Hajnali hangok

erre az ébresztőre nagyot csikkan egy rigó, utána pedig, mintha magában elmélkednék, halk, gagyogó hangokat hallat rejtekében. Most már vége az éjszakának. Most már a holdfény villó zöldjébe a hajnali derengés fénytelen világítása keveredik s amazt mindjobban elnyomja. A fák körvonalai tisztábban rajzolódnak a szürke levegőbe s a nagy ébredést fennen hirdeti egy szürke varjú, amely lomhán úszik az erdő fölött s tele torokkal recsegi: „kár-kár!" Mozdulatlanul állok s megfeszített figyelemmel hallgatózom. Minden pillanatban jöhet, amire várok. Ez az Ö ideje; ez a hajnali szürkület. Ilyenkor a csepergő, szemecskélő eső még jobban ingerli, hogy megmozduljon s végigsétáljon az erdő fölött. Az éjszakai hangulatnak, amit meglopni vágytam s amivel tele szíttam magamat: vége. Most a hajnal az úr; a röpke hajnal, amelynek mindössze negyedórája van az „Ő" számára. A rigók mind hangosabbá válnak. Ezeket a nagyszájúakat már el se lehetne csitítani. Nyitott szájjal lesem Őt; az ő várva-várt hangját. Végre-valahára belecirpan a többi zajba; utána nyomban hallani a morgó, nyöszörgő korrogást; aztán az alig világosodó égen megjelenik egy fantasztikus árnyék, egy libegő, bagolymódra röpülő hosszúcsőrü madár, amely szinte mámoros imbolygással szeldesi át az űrt.