Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A nagy zsombik közt

az könnyen lebukik a zsombik-szakadékba, a derékig érő sárba, iszapba. Onnan kimászni pedig kész szívszakadás. A türelmetlen ember a betegségig izgatottá válik a sárbaragadás érzetétől s bolondul sietne, ami itt lehetetlen. Hát még, ha a mocsár vampirja is jelentkezik, hogy még jobban kergesse! . . . A vampir a pióca. A lápi pióca, amely különben nagyon csöndes féreg ősz idején, de ha elevenséget sejt maga körül: rögtön fickándozva siet a friss vérre. Nem kell egyéb, csak hogy a mocsárban egy kis időre megálljon a holtra fáradt ember: a „vampir" már teszi tiszteletét. Jön egy, jön tíz, jön száz!... És mind azon igyekszik, hogy belekapaszkodjék a meleg vért kináló elevenbe. Hozzátapad a csizmaszárhoz; .ellepi a sarat járó ember tagjait, ahol éri. Utálat, iszonyodás, amit maga iránt támaszt. Sőt még félelem is. Mert ahol elevent ér, ott megragad, mint a kullancs és inkább kiszakad vele együtt a bőr, de el nem ereszti, hiába húznák le a testről. A lápi embernek, aki tud vele bánni, semmiség ez. Ö mezítelen lábszárral is járja a mocsarat. Csak végig simít időnkint a combján s lesöpri érdes kezével a gyalázatos kis vérszopókat. Azok, amíg jól meg nem ragadtak egy helyen: élhetetlenek, lehullanak. Azt pedig, hogy mikor „ragadnak meg": jelzik. Mert akkor csíp a csókjok. Azt meg kell érezni. S a lápi ember erre a csípésre csak odanyúl és suhint a kezével: a pióca már visszaesik a vízbe. Ha pedig véletlenül mégis kifog rajta egy-egy vampir: annak is van jó orvossága. Bársony I.: Magányos órák. 4