Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A nagy zsombik közt

A nagy zsombik között. tr O

SZ AZ IDO s egymagam barangolok a rét útvesztőiben. Előttem és mögöttem sóhajtozó nádas. Azontúl, messzire, egy pár fehér tanya. A tanyák körül az őszi fonnyadástól bágyadt falombok. A nap bearanyoz mindent. A fakó nádszálak kifényesednek tőle. A gyep bársonya helyenkint topázárnyalatúvá válik a verőfénytől. Esett az eső s a zöld attól új életre kapott. A hosszú szárazság elsorvasztotta volt a zöldet még itt is, a mocsárvilág ez állandóan nedves területén; — de most kiszépült a rét, mert megifjodott. Sűrű apró gyep nő, mint tavaszszal. Óvatosan járom a rétség süppedőit. Ameddig ellátok, ember nem kerül a szemem elé. Felséges magány ez, amelyben tökéletesen a magamé lehetek. Nincs, aki nyűgözzön; akivel törődnöm kellene. Óraszámra bújhatom a nádast, a zsombikost, a rétség szigeteit: embernyomra sehol sem akadok. Mintha utolsónak maradtam volna a fajtámból, olyan igazán egyedül vagyok. Lassú, csobbanó lépéssel méregetem a mocsári szalonkák hazáját. A rétség itt aránylag könnyen járható. Ez csak széle a nagy zsombikosnak. A