Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Vigyázz!

Csak el ne bócorogna addig a nagy disznó. Már megfesti az eget a hajnali derengés; — most már rohamosan nő a világosság. Szinte könyörögve nézek kelet felé s amint úgy érzem, hogy megint jobban látni, újra keresem szememmel a „disznót". Micsoda bolond káprázat ez ?! Látok helyette egy gyalogbodzabokrot, a melyet tán most is disznónak néznék, ha egy pár pillanatra el nem fordultam volna tőle. így az érzéki csalódás varázslata megszűnt. Magamban is pirulok, úgy röstelem. Pedig ha soká nézem, megint látom. Ni, ott a feje, — ott a dereka, zömök teste ! . . . * Eközben annyira hajnal van, hogy egyik madár a másik után ébred s kezdi hangversenyét. A sármányok vontatott cirpentése itt is, ott is hallik; a vágás felől gerlice gurrogása szól. Már látni a tájék körvonalát s a dombgerincet, a mely vagy hatszáz lépésnyire lehet innen. Ott riogott volt valaki, a mikor ide jöttem. Nézem-lesem a hajnalt s a világossággal kibontakozó színeket. A messzeség még nagyon egybefolyik a völgyből terjedő ködben; de azért tisztán látom, hogy a dombtetőn áll valami, a mi az imént még nem volt ott. Ez a valami nem olyan, mint a vadkannak képzelt gyalogbodza volt. Ez valóságos állat. Amint felballag a legmagasabb pontra s megáll: olyan, mintha kőből faragták volna. Gyönyörű szép, erős szarvasbika. Hatalmas agancsa éretlenül is kilombosodott a feje fölött A hajnali világításban