Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Végig az éren

MHRfflMMPflV

HMR|RHV — 35 — jobbra-balra; azután — úgy vélnéd — leesni készül, pedig nem is kapta össze a szárnyát. Csak elereszti magát s libegve hullik egy pár ölnyit, hogy hamarosan megint észre térjen, felébredjen s felfelé kívánkozzék. Közeledik, közeledik s a tétova játékot, a légi bukdácsolást megismétli. Ahol megáll, verdesi a szárnyát; de nem a nádast lesi aközben, hanem mintha láthatatlan valakivel birkóznék odafent. Egy kékesszürke esti vércse az, amely most vacsorál. Bogarat s szúnyogot fog; ilyenkor az az ő csemegéje. Szent madara a gazdának, aki gyűlöli a szöcske a sáska nemzedéket. A kék vércse is ezeknek irtó ellensége. Alighogy megjön az egyik, jelentkezik a másik is nemsokára. Libegve, nesz nélkül úszva szállnak, ki tudja honnan ? mert fa itt sehol sincsen. A vörhenyes hasú tojók mellett elvillannak a palaszürke hímek; egymással most semmitsem törődnek. Vége a szerelem évadjának, amikor ki-ki párjával járta be a pusztát s a hím az ő szebbik fele mellől egy percre sem tágított. Az égbolt úgy megtelik velők, hogy csakhamar a legszebb vércse-húzás látványosságában lehet részem. Intek Palikának, aki megpihent volt s most éppen csigabigát gyűjtött a nádszálakról a tanyai malacnak. Bánta is ő, hogy min akadt meg a szemem. El se hitte tán, hogy a sok kék-vércsét lesem, amilyet ő itt mindennap annyit lát. A néma intést úgy érti, hogy „menjünk!" Az evezőhöz kap és kilendíti a csónakot a tóra, ahol az esti világítás kezdi már a vizet higanyfényüvé 3*